Rendező: Christopher Nolan

Néhol meglepő mélységek bukkantak fel… Mármint, ugye Nolan igényes közönségfilmeket készít, tehát van ugyan kísérletezős jellege is, de úgy, hogy az átlagnézőknek is működhessen.

A végén, amikor főszereplőnk belezuhan egyfajta fekete lyukba, vagy 5 dimenziós térbe, ott éreztem, hogy végre! valami, ami
nem csak kizárólag a közönségnek szól, hanem a rendező egyéni ötlete is megjelenik. Ott tapasztaltam, hogy az űrt, a semmiséget közvetlen közel hozza, mármint a néző bőrén is átélhetőnek.

A zene, valamint a sötét hangulat az elején, és főleg a végén, nagyon rendben van, azonban hozzá kell tenni, hogy a produkció közepe leül. Egyik bolygóról a másikra vándorlunk, de tulajdonképpen egyiken sem történik semmi: az egyiken hullámok várnak, a másikon meg egy őrült Matt Damon.
Ennek vannak pozitívumai is: a semmi-nem történés, a kietlenség ábrázolására igencsak megfelelő, de ez csak azoknak okozhat csalódást, akik Eredet-szintű lüktető, csak most az űrben játszódó látvány és akcióorgiát vártak, fordulatokkal.
Mivel a 2001: Űrodüsszeia-t emelem minden felé, egyenlítve a világegyetemmel, azóta várok egy hasonló hozzáállású sci-fi-re, aminek néhol eleget is tesz az Interstellar. Viszont a bölcselkedés, az érzelmek terén valóban nincs túl rendben a film.  Kubrick klasszikusa semmit nem tett eléd, nem magyarázott, csak szimbólumokat, misztikus-titkos nyelven elbeszélést, ami végtelenné tette az alkotást több nézőpontból is; a világűrt pedig egyszerre adta vissza félelmetességében és gyönyörében.

Ehhez képest a jelenlegi film néhol szájbarágós. Elmondják ,hogy „a szeretet átível a téren, stb.” – ez kínos, míg igazából Matthew és a jópofa roboton kívül mindenki egysíkú. A szakállas utast (aki az Amerikai szépségben játszotta hatásosan az
elmélkedő, kamerás fiú szerepét; felismertem) vártam meghalni jellegtelen játéka miatt, és szerencsémre, meg is történt. Matthew McConaughey azonban igencsak jó, együtt tudunk vele utazni; és ez fontos eleme a filmnek.

Szükség volt egy hasonló mozira. Kellett egy ilyen, a tavalyi Gravitációhoz hasonlóan, ami a világegyetem valódi, pszichológiai hatására, világára építkezik, nem pedig lejáratott űrcsatákra, aminek köszönhetően a mindenség elveszti misztikumát. Noha nem mindenhol, mégis, klisévé vált.

Az Interstellar zenéje rendkívül tetszett, váratlan és sötét. Hans Zimmer nem a szokásos, elhasznált témákat erőlteti (mivel én nem tartom fontos zeneszerzőnek, itt azonban nagyon jó), passzol a látottakhoz. Nem tetszett azonban, hogy a film közepe úgy akar ‘történni’, miszerint egy őrült kutató kelt bonyodalmat. Ez nekem nem passzolt bele.
Tulajdonképpen mesteriek a világegyetemi, kinti képek, ez az, ami megfogott. Nincs lelkileg olyan hatása, mint az Űrodüsszeianak, de élményt jelent, ez kifogásolhatatlan. Matthew pedig van annyira szimpatikus, hogy a labirintus végére
akarjunk érni vele.
A földi pusztulat-helyzet ugyancsak ‘klisé’, Nolan állandó mellékszereplője, Michael Caine ugyanúgy átlagos, mint ezelőtt,
mint ahogy a felnőtté vált gyerekek is, akik egy egysíkú családi dráma középpontjába kerülnek.

Van mégis valami, ami körvonalat rajzol az egész köré, elmélkedni enged, a lassúság újfent pozitívum itt; csak azt, amit akaratosan eléd akar tenni, ne tenné; mert a vége felé haladva megint csak működni tud, elszigetelten, magányban, várva, hogy a SEMMIvel állsz szemben, azzal tesz egyenlővé… és ez működött.

Hibái azonban vannak… De örülök, hogy Nolan ahhoz képest, hogy most sem lépett kísérletező szintre, valahol érvényesíteni tudta az elképzeléseit. A közönséget ilyen formán szórakoztatni igenis érdemes, és bárkit elindíthat egy mélyebb, több
kincset lelő úton (mert ugye visszahat a hatásokra), amit önmagától talán a néző már nem tenne meg.

Példátlan egyébként a rendező munkássága jelen korunkban, ezt el kell ismerni; kedvelem. Hozzá kell tenni az egész rövid kritikához, hogy a késő 60-as, és a 70-es évtized elején volt valami hajlás a babiloni misztikum felé; ez felütötte a fejét az avant-garde filmekben, vagy a progresszív rock albumokban. Volt igény az ősi titkok kutatására, ehhez pedig Stanley Kubrick személye lehetett a megtestesült teremtő, aki közvetíteni is tudta ezeket az üzeneteket, rejtélyeket.
Ma egyértelműen más a nézőpont. Kevesen kutatnak a rejtett dolgok után, és ezért kell megvédenem Nolan-t. Várhatom ugyan, hogy mikor ad ki szerzői hozzáállású filmet, vagy kísérletező-jellegűt; de úgy érzem, nem feltétlen szükséges. Christopher Nolan az,
aki a ma nézőközönségéhez úgy tud szólni, hogy egyszerre könnyűek és nehezek az alkotásai.

Mit kezdene a ma embere egy hatalmas erejű, lélekre és szellemre fokozottan nagy hatású Kubrick-filmmel? Gondoljunk a Mechanikus narancsra az Űrodüsszeia-n kívül. A mai közönség nem értené…

Ugyan Nolan mindehhez is irányt ad, de e nélkül is működnek a filmjei. Képzeljük csak el, milyen lett volna, ha szigorúan kísérletező jellegű lesz a Csillagok között? Az olyanoknak, mint én, talán kincs… de a közönségnek… túl nehéz és befogadhatatlan.
Szóval Nolan jól csinálja… az Eredetnél is azt kifogásoltam volna, hogy az álmoknak nincs mélysége, nyomasztása? Ma már észreveszem, nem kell várnom tőle David Lynch (Radírfej, Mulholland Drive, Twin Peaks)-szintű mélységeket, mert jelen rendezőnk stílusaként így nem működne. Ő szórakoztatni akar, igényesen… és ez megy is neki.