Az album dalai:

‘Zúgó’
‘Alföldi kozmosz’
‘Oldódó formák a halál titokzatos birodalmában’
‘A hajnal kék kapuja’
‘Élő lény’
‘Jura’
‘Sgùrr Eilde Mòr’
‘Keringő’
‘Zúgó’

Különös egybeesés, hogy a Meta előtti két Kátai Tamás-opusz mindig akkor ért el hozzám, amikor egy nagy utazás előtt álltam, és nem tudom nem félretenni az ezekhez kapcsolódó érzéseimet. A személyes kedvenc Thy Catafalque-album, a Rengeteg pont jókor jött, jó helyen és jó időben. Tulajdonképpen az akkori megpróbáltatások alatt és egy igen kiszolgáltatott helyzetben a megfelelő energiával ruházott fel, hogy szó szerint hazahozhasson a lemez, mint ahogy a ‘Kel keleti szél’ c. dalban hallhatjuk.
Akkor a családom mellett az a baráti társaság is nagyon hiányzott, akikkel felnőttem a 2000-es években, és a kellemetlen oldal pedig az, hogy pont a csapat egyik tagja taposott belém mélyen odakint, ezzel átértékelve bennem személyiségét és fontosságát, megkérdőjelezve az azelőtti években ápolt kapcsolatot. A Rengeteg pedig akkor nem tűnt oly’ nagy léptékű változásnak a valahol magnum opus-nak tartott Róka hasa rádió után, szinte ebből a lemezből táplálkozott, azonban itt a következő a formula: Hathatna a Rengeteg ismétlésnek, ha valóban az lenne, ám itt nem erről van szó – csupán szerkezetében lehet felfedezni valóban hasonló motívumokat, ámbár annyira hallgattatja magát a ’11-es album, hogy egyszerűen az arany középúttá formálódik: minden, ami a Thy Catafalque zenekarban érdekes, azt összegzi a Rengeteg – pár hónappal később az első meghallgatás után is így gondoltam, és a véleményem most sem változott. A rövidebb, mondhatni „fülbemászóbb” tételek (Kel keleti szél, Trilobita, Kék ingem lobogó) mellett hatalmas epikus monolitok (Fekete mezők, Vashegyek) növekednek ki, valamint a kísérletezések (Holdkomp) is meghatározóak. Csöndesen bevallom, megesett, hogy a szinte makulátlan elődön kicsit untam a messzemenő avant-garde hatásokat, de csak akkor, ha majdnem öncélúan alkalmazta Kátai Tamás, persze hamar csodálatba fordult minden, itt azonban tényleg a helyén vannak a hatások, keveredve az ősérzettel, a varázslatokkal, a természet szépségével, amit szinte minden kiadványán felfedezhetünk.

A Sgúrr először ellentétes hatásokat váltott ki belőlem. Minimalista felfogású, melynek nagyon örültem, mégis sekélyesnek hatott a produkció, persze az általánosan magas minőséget valahol megtartva. A lecsupaszításnak, az egyszerűre törekedésnek mindig tudok örülni, csak amikor először hallottam, mintha hiányoztak volna a teljes értékű dalok. Ferihegyre utaztam vonattal, ahol az említett baráti társaság egyik tagja, Amon várt, hogy kikísérjen első repülőutamra Angliába, gyerekkori barátomhoz, Ram-hoz. Izgultam, nagyon kellemesen éreztem magam, és a rövid vonatút pont elegendő időt biztosított, hogy felfedezzem a Sgúrr-t. Akkor az 51 perce ellenére is rövidnek éreztem, de ma már értem, hogy a Rengeteg epikus ámulatára vágytam, valahol jogosan, hisz 4 év telt el akkor új kiadvány nélkül, mégis, visszatekintve teljesen átrendeződött bennem minden élmény a legegyszerűbb, mégis valahol legérdekesebb, legegyedibb Thy Catafalque kinyilatkoztatással kapcsolatban. Az emlékek persze megszépíthetnek bizonyos élményeket, és az, hogy nem csak a vonaton, hanem a repülőn is elővettem, mind azt hangsúlyozta, hogy én szeretni akarom ezt az albumot. Az akaratoskodás, erőlködés mindig pont ellentétes hatást vált ki általában, de ez az album egy különleges kivétel. Mivel a vízről szól, ezért olykor csörgedezik, mint egy patak, olykor árad, mint a tenger. Szükséges egy bizonyos hangulati állapot, hogy részleteiben elmélyülhessünk, ám érdekességét pont az adja, hogy itt nem a tételek dominálnak, hanem az az erő és meglepő szépség, ami végletekig ott van a Sgúrr fejezeteiben. Az, hogy hangzása miatt elsőre visszalépésnek hat, később előremutató lehet, hisz az atmoszférikus black minimalista felfogása már a korábbi anyagok szellemiségében is ott lapult, ám a téma grandiózusabb, epikusabb, több élményre koncentrált – csillagok között utaztunk az egyik pillanatban, azután hirtelen egy tanórán találtuk magunkat, majd a természetben sétáltunk bogarakat csodálva gyermeki lélekkel. Most nincs ilyen szó szerinti emberi történés – úgy, ahogy egy Burzum lemezen a ijesztő, de gyönyörű sötétség és hideg tárul fel, addig most a vízről beszél Kátai Tamás. És mint annak, aki át tudja magát adni ennek a ‘semmi nem történik, mégis a mindenséggel táncolunk’-érzetnek, annak a Sgúrr pont olyan esszenciálissá válik, mint a főanyagokként kezelt Róka hasa rádió és Rengeteg.
Hozzátartozik még, hogy a csalódást keltő Meta után azonnal lényegesebbek és egyértelműbbek lettek a Sgúrr erősségei. A Meta egy Rengeteg után-hatás, és ott halmoz fel hibákat, ahol az említett album páratlan helyekre ér. Nem mintha nem lenne érdekes, de fáradtnak tűnnek a nagyságai, míg itt a kevésben bámulatosan titokzatos és tiszta világokra bukkanhatunk, melynél megtanultam, hogy az első élményekkor csak a víz felszínén jártam, később pedig hagytam magam átadni a mélységeknek.

Természetesen vegyes érzelmek tomboltak bennem az utazás alatt. Vár már engem a gyerekkori barátom, hogy második külföldi utamon végre felszabadulhassak, és ő és a csapat mindent visszaadott, hogy itt újra ártatlannak érezhessem magam mind azután a gyötrelmet követően, amit ‘A.’ okozhatott volna nekem Hollandiában, ha persze nem lett volna ott a lelkemben a Rengeteg, valamint az Erika szobája. Az, akkor ott, erőt és létélményt, élni akarást biztosított, 2015 ősze pedig úgy marad meg emlékezetemben, mint az áradni kívánó benső én, odabent még mindig mély erdőkben kalandozó kisgyerek, aki haza kíván jutni egyfelől nehéz, kavargó múltból és otthon őszinte barátok fogadják.

’15 októberéhez kötődik legcsodálatosabb utazásom, mely másfél évvel később folytatódott.