<mitternacht>

Körbeölel a misztikum. Akkor éreztem először, amikor a szívembe mart és átformált, avagy visszatartotta a tisztaságot, hogy kevésbé fulladjak borzalomba.
Elhalkuló, mégis érdekes és rejtelmes zajra leltem a homályos dimenzióban, mely elárasztott visszafogott türelmetlenséggel, hogy folytathassam utamat.
Valahol hatásként érzem a mélységet magamhoz közel; éneklésre késztet az éjfél, hisz azt sugallja, a hajnal lágy eljövetele előtt enyém lehet a kert, palota, émelygő ábránd és titkok őrzőjeként elmerülhetek az időben, határait áttörve.

A létezés szédült bódultsága ösztönöz a lassan feltárulkozót kutatni, ahonnan most kiszűrődnek a misztika hangjegyei, hogy ne bizonyosodhassam meg – gyönyör-e vagy semmivé válás, ami rám és lelkemre nehezedik: hogy döntésemmel kulcsot adhatok követőim kezébe – így tekint magára a vándor, éjsötét csuklyája alól.

Fennkölt tehát a Mindenséggel való találkozás. Taszítva még bennem van az előző szerelem bántalma – talán az ereklyék segítségével átléphetek virágzó hatalmakba. Ott kitárulkoznak karjai, átölelhetnek, megnyugodhatnék.. De miért mar azonnal húsomba valami elementáris gyötrelem – talán soha nem ér véget utazásom.
E helyen, éjfél magasságában, középre helyezkedik a harmonikus őrület – képtelenség, ahogy teljessé teszik egymást… Én pedig látva az árnyakat, magamba zárkózok és csendben hallgatom a kiszűrődő, szellememet gazdagító dalt: így szól végtelen dimenziókon túl, a magasztosságba érve; centrálisba törekszik és én kéjbe, gyönyörbe hajlok át. Az Éjfél zúg, morajlik, elcsendesül, amíg újra örvénybe nem kerül és teszi azt újra – az utazóval teljesen közömbös, mégis védi itt egésze alatt: egy időre, még a kegyetlenség ki nem tör, rövid pillanatra megpihenhet, de soha el nem hagyva lelkében a szorongást, mely az egyensúly elérésééig egyenként tizedel minden sóvárgót idelent.
Sóvárgót, hisz énekünk egyszerre ringat, egyszerre bánt – amit a sötétségből idézel, majd kibomlásba hordozod át – közte érvényedet veszted, s nincsenek ott, melyek a borzalmas éterből kirántanának: áldozatod a tudatlanok megváltásáért szenvedve marad.

Lépj hát át az elkerített, megdermedt idő fogságából – a fájdalmak lesújtanak, a virágok majdan elöntenek; ami innen marad, csak a maradandóság illúziójába szel, és onnan hordozod tovább, amíg ellenkezőjévé lelve, valóságba juttatod.