Esszé: A kántált önkívület akkordjai | Ive Hasivald vándorlásai

00. Apple Trees on the Chantemesle Hill, 1878

Állandóságba fordul minden, mi eddig élénk színekből lassan halványodásba tért át; először átütően, letaglózóan ragyogva, majd fokozatosan távolodva a nagy egésztől. Az igézett állapotban katartikusan sugárzott a kép, a mennyek igazát hirdetve; ide vezet hát a Hatalmasság.
Titkok és kapuk megannyi lehetőségét tán nem élhettem még át, visszafordulásra azonban adódhat választásom. Tavaszt érzek, csodálatot és megkönnyebbülést.
Ahogy a kertek felé haladtam, úgy járt át egyszerre az izgatottság és vágy; nem tudtam kezelni mindazt, ami szétfeszített belül, minduntalan hatott és rám és kérte, az ürességben nyissam fel csatornáit.
Jelen változatlanban az a legszebb, ami először keservesen arcomba vágódott: a visszazuhanás oly’ erőteljes volt, már a menyegző emlékei is az éterbe vesztek, mégis itt lényeges rátalálnom megváltó csillagomra.

Kizuhanva a térből, kizuhanva az időből, reménytelen állapotom vigasztalatlan marad; az árnyékvilág hidegje húsomba mar – a semmiséget eleinte hamarabb kívántam, mint bármiféle növekvő ámulatot, folyamatosan virágzó udvarokat, bennük tapasztalva édes és mámorító kábulatot – mindezt akkor szigorúan taszítottam személyemtől egy elidegenedett folyam részeseként, ami ugyanakkor egyszerre dermedt is volt.
Kiáltásnak, rémületnek itt hangja nincs: felőröl a történés óhaja, az értelem végetérhetetlen kutatása, idézett befolyás teljesülése, ám mind hiába. Mindaddig, amíg egy törésponton át nem hatott a mögöttes, fáradhatatlan némaságban vesztettem el lényem eredendőjét: mintha a purgatórium egy monokróm folyosóján lépdelnék, ám a szenvedés itt értelmetlen. Aki csodálója volt fényeknek, vár rá a semmitmondó kín – imigyen lelkében a hit megtörik, a kántálástól hangos átjárók zárva maradnak.
Mosolyom a megrekedett labirintusban éppoly gyötrelmet árasztó: nincs vigasz, vagy szárnyak, melyek falkaphatnának – de talán túl könnyedén is találna meg a boldogság visszhangja.
Középpontban kalandoztam, az Egy ösvényt követtem; elterített a bódult öröm óceánja és magába foglalt volna még talán; túlnőtt rajtam a felfoghatatlan világegyetem. Büntetésem, válságom a bezártság állapota, legbelül olyan hangokkal, amelyek átszűrődnek ködös fátylakon, át a messziségből, ahol valóban örökbe érnek a virágok.
Korábban ittam ezeknek a kerteknek a szökőkútjaiból, megfürödtem a rejtelmes tavakban, szerelmes tekintetekkel leptem el vágyaim tárgyát, miközben Ő visszadalolt hozzám. Olyan énekek szóltak, amelyek hatására égitestek születnek, a gyarapodó füzérek pedig Naprendszereket inspirálnak tartalmukkal.
A kastély szobái díszekkel telítve várják látogatóikat, ahol külön dimenziók tárulnak fel, a vándor vállalva ezzel, hogy veszélyes, esetleg tiltott zónára lel, de esélye van térkép segítségével az Édenbe ölelni magát és csokorba nyíló áhítattal révületbe jutni, ugyanakkor a bukás olykor elkerülhetetlen, mivel a láthatatlan feketeséget semmi nem jelezheti.

Elértem a hegyeket, ahol nem hatott már rám az idő, sors és bevégeztetés – a darabkákat magam illeszthettem össze a mélységes szimbolista játékokban, később varázslatok-uralta fejezetekbe csöppentem:
Herceg és Hercegnő házassága zajlott, mialatt pedig a ceremónia éteri gyönyörbe változott volna, a társaság megünnepelte a Közép-Nyarat is, mely sorsfordító eseményként harangoztatott be: ráhatásunk az idő múlására, az évszakok változására már a beavatáshoz tartozott. Délben vagy éjfélkor (a Nap az éjszakában is ragyoghatott az univerzum ezen szegletében) az összes kulccsal őrzött ajtó megnyithatóvá vált – szabályozható születési dátumunk, különböző színekből kavarható ki lelkünk kontúrja, virágot-gyertyát választhatunk, fényükkel, szirmaikkal pedig érvényt összesítünk létezésünknek.

A pillanatkép követhető volt egyetlen apró vágáson is az öröklét sötétjén – felidéztem az ünnepélyt; van, hogy fekete morajlás és zaj önt el és én fürdőzöm benne. A részletek, cselekedetek, hangok, szimfóniák kavalkádot képeznek, állandóságuk-múlandóságuk kirajzolódik váltakozó, ám egy helyben álló, mozdulatlan festményeken. Ezeket sodorja a lüktető, morajló és összefonódó, ábrándos hangorkán, ami éppúgy hordozza a nyomorult összecsuklását és értelmetlen áldozatokat, mint fenségességet, pompát, makulátlanságot, majd szellemében is ellenállhatatlan izzást a gyönyör határain, az Egyetlen uralkodásakor.
Ezek az állandók, vagy éppenséggel változók, visszafordulók hirdetik a Házasság történetét: Nap és Hold egybekelt, a szerepek betöltésére vállalkozva a királyi pár egyesülhetett – valahol átkok, iszonyat, vágyálmok, kéjes íz túlcsordulásával a szüntelen napfürdőben.

Szemlélve és átélve is borzongató látomásokat okozott, olyan megfejtések jelentek meg az álmaimban, aminek köszönhetően a Középnyár magasságaiba ivódhattam. Az ijesztő massza ugyan ott kavargott a térben, de a kibomlásnak papjai voltunk ekkor, leborulva a várak és kastélyok ablakain kiszűrődő páratlan energia előtt.
Állandó marad a festmény. Állandó. Maradandó.
Sikolyokat és sóhajokat magába rejt. Elrejt.
Elfed.
Magába vár…

https://youtu.be/1wrBdUJW6vE

A bejegyzés kategóriája: Esszék, Könyv: Ive Hasivald vándorlásai
Kiemelt szavak: , , , , .
Közvetlen link.

Leave a Reply