Esszé: Lecsengés | Ive Hasivald vándorlásai

img025

Zongorajáték hallatszódik az óceánok hullámainak zúgása mögül. A partra vetődtem, a hangok fülsüketítőek, míg a dimenziókapu nyitva tart, de jelenleg valóm létezéséről szeretnék meggyőződni, a kulcsaimat egyébként is elvesztettem a sodródásban.
Az égbolt szürkésfekete, komor tónusában mutatkozik, disztópikus, baljós hangulatot kölcsönözve a képnek. Lelkem darabokra szakadt, különös, ám nem reménytelen érzés; bizonyos tekintetben a behatárolhatatlan nem csak a földöntúli álmokat rejti el, de a sötét kamrák veszélyeitől is megóv.
Melyek az utolsó emlékeim? A menyegző – Fehér ábrándban.

Valószínűleg a valóság ott futott össze az illúzióval, amikor előlépett a misztikus zenekar egy éteri szépségű dal előadására. Az addig arany színekben úszó motívumok ott csaptak át bódult mélyvörösbe, és az Éltető az égről akkor tűnt el. Először a Napfogyatkozás különös élményével hatott mindaddig, amíg nem rajzolódtak fel a csillagok fölénk és be nem köszöntött az Eggyévaló kora: egyszerre érkezett meg a végtelenített nappal és éjszaka. A résztvevőkre is hasonlóan megmagyarázhatatlan módon hatott a jelenség: az addig örömmámorban táncoló szerelmesek felakadt szemmel, önkívületben, sokk-hatásra kántáltak ismeretlen nyelven, miközben a pulzálás szüntelenül, monoton módon verődött bele a teljességbe.
A csuklyás azonban mindannak, aki az égitestek közé látott, jól kivehető volt – csillagokból formált magának alakot, ismerte az űr tátongó ürességét és már nem kerülhetett ennél mélyebbre. Megjárta a kietlenséget, sivár pusztaságokat, emberi sorsot – És most uralkodó formában, makulátlanul így emelkedik. A mágus tanító bölcselete, az ártalmak elfogadása, a hanggá váló transzformáció megteremtette az isteni embert, tragédiája pedig már nem elrendelt: Önnön létezésének, bolygók irányvonalának, Napnak és Holdnak egyedüli parancsolója.
A ceremónia résztvevői, mind, kőbe dermedve, alárendelten, magukra hagyva szerepelnek, mégis egységet képeznek a szenvedésben. Ki lát, ki szellemben korábban a magasztosat kutatta akár sóvárgás vagy szomorúság árán – most révületbe juthat.
A fekete óceán azt a zenét szűrte át, ami a kapu túloldaláról áramlott, ami valahol a Nagyságos színpadán zajlott, szépségének elviselhetetlensége volt egyben elrettentő hatalma is.

Álmokon keresztül vezetett az út ide, ahonnan éppúgy bármikor visszazuhanhatok a porba, ahogy ereklyét találhatok a legőrzöttebb szobák feltárására is. Lépteim talán azért egyre nehezebbek, mert újra és újra csöppenek vissza utam kezdetéhez, hogy a gyötrő emlékeket magamban hordozzam tovább. A teher folyamatosan húz vissza úgy, hogy lelkem vágyódik abba az eufória-masszába, melyből egykoron megszületett. Ha változtathatok valamin, mely elüt akár apró mértékben is múltbeli kalandozásaimtól, ha több kincset gyűjtök vagy kulcsaimmal több szimbólum eredetéhez áshatok vissza – már megcsillanhat a remény, hogy az óceán, mely most akadályt jelent idelent számomra, az időben akkor majd felkavar, elönt, továbbjuttat a varázsajtók, élénk virágoskert, barátságos otthon, rejtelmes kastélyok felé vezető szépségben. A mágus kívánja, hogy szomjazzam, vágyjam tudását, bölcsességét, de nem kapom meg áldozatok nélkül – a szerelem magvait elégetve lényemben irányíthatok a fenséges palettán, máskülönben az érzés bordóan gyönyörrel teli és szenvedélyes maradhat, de örökre bezárul a legeszményibb tudások könyvtára.

A Hold tehát szeretkezett a Fények Urával, a bőség élvezőire ez átokként érvényesült: elmosódtak világok, dimenziók partvonalai, az egyesülésben pedig a teremtői akarat csúcsosodott ki. A látvány semmihez nem volt hasonlítható: immáron az énvesztés transzállapotába kerülő lelkek a félhomályos, monokróm fényekben szeretkeztek tele vigasztalan éhséggel, mely hangjai, hangfolyamai imádtatták a felettük együt tállt égi csodákat. A Naprendszer bolygóinak tulajdonságai felerősödtek, majd irgalmatlanul lepték el a táncoló különálló tudatokat.
A varázsoló mindazoknak, kik nem vettek részt a szertartáson, adományt kínált: a bőség, oltalom és öröm helyett nyomorúságot, fájdalmat és megrázkódtatást, ugyanakkor megvilágosulást a sötétségben, extázisba növelve. Elfogadtam a felkérést, kitaszítva magamat a bujaság terméből, majd utat mutattak viharos hullámok, elátkozott földek felé. Gyermekkorom idején, csillagok fürkészésekor a tél közepén tapasztalom először: elképzeltem az aszteroidamezőn túli égitesteket, ahogy hatást gyakorolnak rám. Megigézett a pillanat, történeteket láttam felfestődni a Tejútra, inverzen vonzva középpontjába, amit senki nem ismer, és melyet misztikus gondolkodók kutatnak.
Andromeda suttogta, Callisto jelezte, hogy más lesz az utam a fényorgiához, mint a földön járó lelkeknek. A lebegők sorát, sorsát képviselem. Mágusi szellemi magasságokhoz húzok, de elbukásom ugyanilyen nyomorúságos is lehet – a semmivé válás itt valóban a hangtalan sikolyokat jelenti. A darabok többé nem illeszthetőek össze.

A hullámok figyelmeztetnek, hogy nem vághatok féreglyukakat örökké az üres térbe. Büntetésem az a szeretetlenség, amit itt kapok jutalmul, cserébe a bántalmak sem annyira sérthetnek, mint egykoron halandóságomban. Tud fájni természetesen, de különálló gyötrelem ez: az a fajta nyomor, amikor szerelmedet már más érinti, de te eljutsz az elfogadásig és felfedezed, hogy minden Egy.
Láss az idegen hullámok mögé. Mindez szimbólum, megtévesztés, metafora csupán.

Sarjad az élet, a Nap visszafoglalta helyét az égi trónon. Legyőzöttnek mutatkozott egy szakaszon ugyan, de Fekete lyukká sűrűsödése újfent Parancsolóvá teszi: ki tapasztalt már beavatott részleteket, felismeri a megbújó igazságot a ferde, torz tükör mögött. A kavargó ködök színe pedig enyhébbé szövi a fátylat, hisz az ünnepi vacsorán feláldozottak vére kavarodik bele a búgó, ám kívülről csendes éjjelbe, elemi ragyogók halálával karöltve – a festmény ekképp mámorvöröses fekete és vakító sárgásfehér: Halál és Lüktető Újjászületés összemosódó kavalkádja. Így pedig a hangözön hordozza iszonyat sikolyait, valamint egyesülés kéjittas nyögéseinek elegyét.
És mindez most itt magamban.. Míg korábban ujjaimmal csatornát képeztem alvilág és magasság között, addig most az éter részévé válok egy földalatti kastély csigalépcsőjén keresztül megnyíló átjáró segítségével, előtte megszerezve az ehhez szükséges szent tárgyakat. Az élet, mi egykoron fizikai testbe záródott, áttöri korlátait.
Táncot jár hát megnyilvánuló és élettelen – mámorító melódiára, a szemekből könnyek záporoznak.
Ódaként zengi Űr birodalma, ahogy meredt üressége megtelik kínzó fájdalmakkal, illetve házasok elsőestés felfedezésével, glóriával.

Áthatók, betöltöttek, érvénnyé válók – Ki részese eme teremtésnek, és legyenek akár milliószámra; ki most él, nem enyészhet el.
Kik pedig látták, tapasztalták… ha a gyertyalángot melódia élesztheti fel, Ők dalolnak majd. Mint az alkotóelemek, amelyek ott zsonganak most bennünk, a halk zene andalít majd létezésünk legalsóbb termeiből. Hangoddal utazva a zord nem üresség többé.

Сладкое лето, 1912

A bejegyzés kategóriája: Esszék, Könyv: Ive Hasivald vándorlásai
Kiemelt szavak: , , , .
Közvetlen link.

Leave a Reply