Rendező: Quentin Tarantino

A Volt egyszer egy Hollywood számomra a legjobban várt film volt az évben, ez pedig nem véletlen.. Ha Quentin Tarantino új filmet jelent be, az számomra ünnepnap, és visszaszámolom a napokat, csakhogy láthassam az első képeket, trailereket, de legfőképp magát az alkotást; mert ez a mozi számára valóban piros betűs nap: a Ponyvaregény óta megkerülhetetlenek a mester filmjei. Ha azonban valaki akkorát alkot, mint a ’94-es klasszikus, mely nem csak az ő filmográfiájában jelent csúcspontot, hanem helye van minden idők 5 legjobbja között, akkor elkerülhetetlenül hozzá hasonlítanak majd minden későbbi alkotást.. Tarantino azonban nem a Ponyvaregény sikerét akarja megugorni újra és újra, hanem filmeken, élményeken keresztül megismertet bennünket a benső látásmódjával, különböző oldalakról, újat és újat mutatva, vagy felfrissítve egy letűnt korszak előtt tisztelegve. Nem áll távol tőle a szatirikus hangvétel, de a leginkább a különc francia new wave-ből hozott stílusjegyek, illetve a nem annyira elvont, kommersz részletek mégis művészivé állnak össze.. Így hat akár a gengszterfilm, krimi, thriller, szatíra műfaj magas művészetnek a tálalásában… Ha akar, B filmet készít, legalábbis B filmek előtt tisztelgést (Kill Bill), de kamaradrámát is precízen prezentál (Aljas nyolcas), de olykor keveri a valóságot a fikcióval (Becstelen brigantyk). A tarantinoesque kifejezésnek helye van a szótárban: kevés olyan rendezőre mutathatnánk manapság, akinek a stílusa azonnal felismerhető.. Manapság az emberek a színészek miatt váltanak mozijegyet, míg korábban a rendező olyan státuszt töltött be, mint egy könyv írója: a rendező a vízió szabadjára engedője, a rendező a teremtője a saját mozgóképének, univerzumának, ma pedig már csak Tarantino maradt a nagyok közül (Innaritu, Nolan azért megérdemel egy említést még), akik filmjeikkel igenis létrehoznak, Látnak! Valószínűleg lesz egy elemzésem a filmográfiájáról, de azért is nehéz feladat ez, mert fel kellene eleveníteni azokat az időket, amelyek éppen aktuális filmjéhez köthetők. Sokan nem tudják, hogy a Ponyvaregény alapja a french new wave, de Antonioni és Fellini kizárólag filmimádóknak ajánlott ma már, míg Tarantino valami olyasmit alkot, amely ugyan végeláthatatlanul rétegzett, ugyanakkor befogadható is a mai néző számára, ezért egyszerre kap szeletet olyan stílusokból, amelyet önmagukért, pőreségében már nem élne át a mai néző, de Tarantino elbeszélésében tökéletesen magába szívja… És hozzá kell tenni, aki időt áldoz rá, a kapcsolódó tartalom kapuit megnyitva egy igen rengeteg kincset rejtő világ várja (pár cím: Kifulladásig, Nagyítás, A kaland). Most azonban a Volt egyszer egy Hollywoodról akarok beszélni.. Ez a film nagyon más, ugyanakkor nagyon Tarantino.. De mégis, úgy érzem, csak azok érthetik meg, akik úgy követik a rendezőt, hogy közben befogadják eddig nem ismert oldalát is.. A Volt egyszer egy Hollywood talán azért megosztó, mert túlsúlyban van mindaz, amit eddig nem ismertünk a rendezőtől.. Nem szabad ugyanakkor nem megemlíteni, hogy bár megszoktuk tőle, hogy az adott környezetet és korszellemet mindig tökéletesen hozza, ezt ki kell emelnünk itt is.. A rendező ott tart, hogy szinte történetre sincs szüksége ahhoz, hogy zabálják filmjét: ha folyamatos képbeállításokat néznénk tőle, akkor is elalélnánk, annyira ért a tálaláshoz: 1-1 jelenetet közben tényleg mozivarázst érzünk, amely már rég kikopott a sajnos egyre modernebb mozitermekből – látványvilágával azonban üt minden látványfilmet, hisz itt, mint már sokszor, elhoz nekünk egy különleges szellemiségű korszakot, ahol a gyönyör, a felszabadultság kereszteződött a zavargásokkal és erőszakkal. Egy kívülről olyannak tűnő meditatív helyszín, mely vonz minket, de mélyére ásva megmutatja, hogy cseppet sem az általunk elképzelt idill elevenedik meg: a háttérben ott a sötétség, míg a felszínen a pompa elnyom mindent, erőszakosan akarja megtartani Hollywood a saját aranykorát – és szomorú az, ahogy minden elveszik.. Ez a film erről szól.. Míg a rendező eddig bármiről is beszélt, mindig figyelemreméltóan, szórakoztatóan tette, addig itt azért hathat eltérően a végeredmény, mert nem a megszokott dialógusaival dolgozik, kerüli az eddig azonnal ható megoldásait, pedig tudjuk, bármikor megtehetné, hogy ’69-ről is hasonló korrajzot alkosson.. Ő azonban mindehhez személyesen áll. Úgy gondolta, talán itt az ideje ennek a filmnek másnak lennie; mint ahogy más volt az egy-helyszínes Aljas nyolcas, vagy a teljesen rendezői manírokat mellőző Jackie Brown.. A Volt egyszer egy Hollywood bár nagyon népszerű, mégis a személyesebb, közelibb, lassabb Tarantino filmek közé sorolható, ami most még a frappáns szövegeket is mellőzi.. Van azonban két bitang jó színésze (DiCaprio és Pitt), kik lavíroznak a vásznon, élmény őket nézni, és még az sem baj, hogy valóban nincs konkrét történet, valamint feltűnően több műfajt akar vegyíteni: ebben a korban ugyanis, az ártatlanság elvesztésével rengeteg új műfaj ütötte fel a fejét – a borzalom, ami történt sok mindent megváltoztatott, azonban alstílusok burjánzását is elindította – és miközben nézzük, rájövünk, hogy a hipnotikus, ám hiteles kor ábrázolása mellett egyik zsánerből a másikba ugrunk – a DiCaprio fémjelezte forgatások a western előtt tisztelegnek, főleg azok előtt a westernek előtt, amelyek a klasszikust váltották – jött a spagettiwestern, jött Sergio Leone, a többi filmtörténelem – ugyanakkor a slasher műfaj hajnalán is jártunk, de a művészfilm is újra éledezett. Az egész egy hullámvasút, és a mai nézőnek ez felkészültség nélkül semmit nem fog jelenteni.. de talán annyit mindenképp, hogy valahogy utánamenjen, utánaolvasson dolgoknak, hogy összeálljon a kép. El kell felejteni, hogy Quentin Tarantino filmen a szórakozás garantált; itt nem fogunk szórakozni.. Itt tanulunk.. És jelen írásomban nem hiába hanyagoltam a többi kritikák vonalát: nem akarok beszélni a színészekről, mert mindenki tudja, hogy Tarantino filmben a színészet mindig A-kategóriás, mint ahogy a sztárok is azok, bárki örömmel vállal el a mester filmjében akár 5 perces cameo feltűnést is.. Szerettem volna inkább arról beszélni, hogy bár a megosztó filmek sorát erősíti, de ugyanakkor úgy hiányzott filmje a mostani felhozatalnak, mint egy falat kenyér. Mindegy, hogy tetszik-e, vagy nem, hogy mennyi benne az abszurd jelenet, hogy mennyit szórakozol rajta, hogy mennyire idézed cool passzusait – mindez most nem erről szól. Ezt a filmet valószínűleg amennyire csodálod majd, annyira unhatod is – amennyire elveszel benne, annyira érthetetlen, milyen gyökerekhez mutat vissza – de visszamutat, és ez a lényeg! A film végi történetmásítás pedig hangsúlyos: a celluloidszalag bármire való, csak csináld jól!.. Tarantino mindig is saját fantáziáját egyesítette akár a rémes, akár a ‘feelgood’ valósággal – számomra a paródiába hajló vég egyszerűen Sharon Tate megmentése – érezzük a melankóliát, a vágyat, és annak tudatában, hogy mi történt, ez hihetetlen felemelő – Sharon Tate a filmen elkerüli a brutális lemészárlást és megmenekül – egy horrorparódiába torkolló végkifejletben – ezt sem lehetne mástól látni, kizárólag a ultra menő rendezőtől, aki ugyanakkor sugallja, hogy filmjén ott van a „Mi Lett Volna Ha…” érzet – ugyanis valójában az életben is néha apróságokon múlik, hogy másként történjenek a dolgok – és ha így történt volna, Hollywood megőrizhette volna talán az ártatlanságát (ha ehhez az eseményhez akarjuk feltételen kötni).. Vagy talán mégsem és elbukott volna ugyanúgy.. De belegondolni abba, hogy a kamera mögött áll a vizionista, rengeteg lehetőséget ad; és így, Tarantino-nál jelenleg nem tudnék elképzelni nagyobb hatású művészt a filmes világban, aki olykor fura dolgokat képes művelni, de az utókor az új utak felfedezőjének tartja majd, melyek a múltból táplálkoznak.