Először mintha ajtó csapódott volna az arcomba közvetlenül, fülsüketítő némaságban, mely csak legbelül hallatszott, de ott úgy szólt, mint mennyei düh harangja. Alárendelt szerepben, suttogni sem merve vártam, míg elered az eső, mely annál csendesebben zuhogott, mégsem merte megzavarni semmi.
Angyalok elesett tetemei, kulcsok kihunyó fénye, melyek nem nyitnak már többé kaput egyik póluson sem.
Hogy melyik oldalra zuhantam én? Csupán szemlélő voltam, a Teremtő rendelte elő saját teremtményei bukását, mint úgy, kreációja befeketedését.

Ostoba lettem volna nem tudni… az égi fények kihunyása megegyezett szerelemből virágzó lelkem elvesztésével. Mégis, megmagyarázhatatlan módon, gyönyörrel néztem végig szakadt függönyök rángatózását, ahogy a kegyetlenség szele szaggatja a hitves lepedőket. Talán azért ragadott el az árny, mert kívántam, hittem, hogy a múltba tértem vissza, amikor találkozás állt a kőbe vésett oldalakon, várva a pillanatra, hogy beteljesüljék. Ártatlan folyosókra tévedtem, mégsem hagyhatom magam mögött tisztán; miért érdemelne gyertyafényt az, aki majdan vérrel áztatja a festményt, fenti makulátlant kenve be sárral?

A mágus kéztartása üzenetet közvetített, önmaga pedig átszellemülten alkotott. Kavicsokat, törmelékeket emelt fel éberen áramló tengerbe, a hullámok közvetítették a behatoló rezdüléseket, hogy az anyagiban érvényesüljön a másíthatatlan törvény, követendő.
A kijelölt pályán haladók, óriásbolygók és egymásba ölelkező birodalmak az űrben, mind átadták az ősi képleteket; a fák lombjai is ekképpen mozogtak. Mintha dal hatására táncolt volna az alsó világ, de iszonyatos büntetést hordozva ütemeiben, miként csapásként érkezik majd az ítélet – hervadt virágomra.
Meg nem mondhatom, az uralkodó termeiben talán pompába tornyosult mindez. Képzeletem így írta le világosságomat: virágcsokrok bomlanak összekelés, fehér esküvő ideje alatt, mely ugyanakkor örökké tart ébenben, térben, ünnepélyben.

Megrendítés erejével csapódott volna az arcomba? Vártam rá. A boldogságot egyébként is félem érinteni. Ha ott lóg a festmény, mely pillanatot közvetít a rózsában, nem igazítom – ha le kell hullania, a függelék elengedi majd; hagyom összetörni. Nem megfáradt hallgatás ez – nem tudnám így kezelni. Mégis, a korhadást is követném, elhalnék a fával, hogy majdan a művészi portré annyit se érjen, mint azelőtt.

Kiáltasz érte, rohanva mentenéd? Én magam el akarom felejteni azokat a dicső kapukat, mely a Fehér legtisztább árnyalatával volt bevonva – uralkodót szimbolizált, elszigeteltségét pedig csak lélegzetem elakadása éreztette velem; hogy elmémbe csapódnak pillanatok, amikor nem létezem. Csarnoki visszhang szúrna, hatolna még mélyebbre – de ének volt az, virágokat felvidító, fák lombjait hajlongató, éber, de hátterekben úszó. Félelmet csak akkor sugároz, ha soha nem szűnik meg – és elhalhatatlan, lemezbe égetett. A mennyei koncert szólt, fekete, törhetetlen korong barázdáira égett – melódiái akkor a legélesebbek, mikor felejtenéd, eltörölnéd magjában, a kezdő tételnél. Forrása apadhatatlan, megélését elhanyagolhatónak kívánom, de mégis, a bukás óráiban a kép nem remeg; úgy függ az üres szoba falán, mint előre tervezett, az album pedig forog a lemezjátszón néha el-elhalkítva az előadást, pont amikor dúdolni szeretném, olykor pedig fülsüketítő zengésben, amikor sötét lepellel takarnám magam, hogy ragadjon el a nemlét – bizonyosodni nem akarok róla, miként leláncolt testem a vaságyhoz csatolva nem mozdulhat.

Kinyílt az éter, valamikor a megpihenés napjaiban, ünnepnapon. Mindaz az energia, mi lüktetett, ekkor élvezte ki az elernyedhetetlen menetelést, dobogást, mely visszhangjában is olyan elementáris lehetett, mint valódi működésében. A festmény is csak későn kezdene lengeni, míg darabjaira ne hullana a katasztrófa hideg temetésében, de hiszen ekkor már bezárulnak a csatornák, hogy hallgassanak, némaságukat őrizzék a levelek alatt.

A madarak pedig, kik mozgásukkal kiszámítható változást hoztak… eltűnésük a vonalakon látszólagos csupán. A sávok, Uránusz szabdalt végtagjai felegyenesednek torz, visszataszító mivoltukban – röhej tárgya így vág a szárnyasok gerincébe – hogy lombkoronává álljanak össze, majd a sikeres rituálé fekete estje tudassa: kört alkotva geometriai tökéletességben, közre fogva, örök jelenléttel az éter ápoltsága szennyezhetetlen – Fennkölt sem érintheti határait. Szentségtelen áldás, óh; legbensőbb formában áramoljon át beléd a pap kívánsága szerint, ki a feltérképezetlen út kettő között, drága ékesség, szolga és átszellemült mester – felépítenéd újra az áldásost, a szépet, makulátlan udvart a kéjben, egyenként féltve az elakadót? Óhajom, vágyam, ha számítana vasrácsok elidegenedésében, ahogy meztelen talpam érinti közvetlen ridegen.

Az óra ingája remeg szilárdan még… A napfényt élesen ütné vissza, de felé húzódik a nem létező idő; bárcsak kiemelkedhetnék ágyamból és ne szívnám többé magamba bezárult fürkészések harapásnyomait. Én eltemetve a kórosságban, míg az égiek csak szárnyalnak, hogy az űrt kilyukasztva valóságossá tegyék az összesség világos pontjait, ahol, mint fehér tenger a fehérebben, úgy húzódik a szentségben a veszély, mely borzongásra késztet együttálláskor.

De mégis, a friss fű növekedése, a szennyezettség nem csak felülírása, hanem a megjárt, túljutott csatornarendszerek eltörlése – miként vaslakat sem zárul rájuk, és kulcs sem nyitotta soha – új momentumokat varázsol a reggelbe. Megrekedés visszhangokban sem élhető át, a papír alapja fehér, elüt az örökkévalóságtól, melyben sötét kerülhetetlenre születnek vágy-ittas, majd egyedül sétáló fényességek. De vajon nem úgy hat majd a sebzés, mint tintafolt a hitvesi lepedőn? Vágások a lelken feketén véreznek… nem aludhatok.

Angyalok tetemeiért felelek a mában is, függetlenül a makulátlan irányvonalától, vándorlástól. Délben élem át az éjféli mozdulatlanságot; ekként marad; odaátról suttogó szavakba öntött felszabadítani kívánó imák nem jutnak át, nem áldják rügyezésem, csak átkozott misék húsomba hatolnak nevetve.
Nem félnek, tagadnak. Apákat és fensőbb ágról valókat utasítanak el, lényükben nem táplálhatnak mást, csak nyugtalanság fészkelődött be vonalaikba. Rettegve hátrálok.Kijelölök egy végtelenségbe feledkező pontot, oda tartok. Magányban, kínzó várakozásban élem meg az utazást, de a valóságban le nem telepedhetek.

És ez, mára, teljességgel elkerülhetetlen, meghatározó szerepjáték egy vergődő tollából. A csodálatos Nap ragyoghat fenségességében felém emelkedve, mégis fagyba csap az élhetetlen, jéghideg barlangok tárulkoznak fel előttem, melybe nem húzódott lélek, csak az elfelejtett, kimondatlan, átkozó gondolatok némán, de tisztán olvashatóan függőben, mely elválasztott és megalapozott volna, ám befeketítette a menedékhelyeket. Utolsó mentsvárakat tán, ide kellett volna temetnetek? Hogy a fényességes nemzés soha ne futhasson ki a száraz, műveletlen partra, a tenger pedig magába vonzza, mélységébe taszíthassa a felesleges, lényegtelen, egykoron isteni sorsokat. Nincs eszményi, rám a hazugságok idején várt, amikor maszkok, mosolygó álarcok takartak sikoltó, fárasztó bizonyosságokat, melyek szerint gyarapodni képtelen, szánalmasan gyenge és lenézett, súlyok által gyötört, szerelemre, igézetre és áldásra jogosulatlan, megbánó lélek bolyong a kétségbeesésben. Itt.

Hova tűntek megpihenésem bizonyosságai, melyekbe kapaszkodhattam? Hova tűnt a nappal, melyben eltűnhettem és hova tűnt az éjszaka, melybe beleivódhattam? Elillant volna Édesanyám szava a biztonság bölcsőjének kiapadhatatlanságára, a folytatásra, hálára, értékes kalandokra, átláthatóságra? A ködök átszakíthatók, a reggel félig szürke csak, de az állandóság bírhatatlan a magára hagyott törmelékek viharában. Ide teremtettek, célom az egyesült utolsó sóhaj; az átadás fontos; jelentenek ugyan valamit árkok és magasságok a bajban?

Keveset érintettelek, pillantásod is egyoldalú volt csupán; a szenvedő nem kívánt viszonozni – arannyal öltöztetett a szíved, szépséges. Elvetettelek hűtlen kegyetlenséggel, ahogy a földre csukló lelkeket az Egyetlen Idő számító közepén, a mennyek ajtaja előtt, attól egy örökkévalósággal mégis elválasztva, tehetetlenül, dühömben: elesett az alkotó, méltatlan feladatára. Dobog még koszos, nehezeken dobbanó szívem, annyira szúr korhadása… Ily’ állapotban hallgatom záporban megszólaló magasságok harangjait.

Nem akartalak társnak, magányos az utam, nem foghattad a kezem, mert félelmem az Érted aggódás, az elkötelezés, a borzasztó összeérő ceremónia a makulátlan utakon, ledönthetetlen kőoszlopok tartópilléreként, mintha nem létezne húsba akaszkodóan a pokoli, görcsös, vörösben izzó üvöltés leláncolt birodalomban.

És zengő segélykiáltás ez; vállalhatatlan, elbírhatatlan. Az óceán morajlik, ellepne, majd kihány. Nincs helyem olyan várban, mely elfeledteti az emlékeket: magamban kell hordoznom szüntelen a masszát, mely rám telepedett. Mikor kiolthatnám a fájdalmat, átfordul a teremtés, lélegzetvételem alakul át testemnek befogadhatatlanná. A családi kép, mely végigkísér, mely velem tart, kifordítva leng a rémisztő idegenségben.
Felhangzik a melódia, mit ér már megpecsételt fejezetem, regényem egészére nézve? Kit éreztet szenvedésem, kit meghat, kit énekeltet – mind rongyos, szakadt tévelygések alkotói.

Siratnám az elhitetőt; pillanatra elterülő boldogságra leltem, ám nem volt igaz, óh, NEM! Csak a sivárság, a fészek lebomlása, a csuklya mögé húzódó szörnyeteg a valós, ki kapar felém, átrágja magát Hozzám az űr legmélyebb rétegéből, mely oly’ fagyos, mint a magára hagyott, látatlan sírtömb, mely erősen ráborul a gonosz, elhasznált, összegörnyedt testre. Az Ő áldozata mind, sikolyuk beleveszik a vörös csillagok áldásos ragyogásába, mi okádja magából az álnok életet – nincs kellő ok a maradásra, magja nem terem már; kínlódom. Fohászkodtam nagyságokhoz, kértem felmenőmet, hallgasson meg – ajándékozzon csupán egy nyugodt, békés órát nekem, ha a lombkoronát nem is ünnepelhetem már idelent – minden könyvtár ereklyéit én dobálom tele frányasággal, én becsmérlek. Mikor végtagjaid nem mozognak többé, csak gyengén erőtlenül fáradnak bele a képbe, undorodik ízlésedtől a használhatatlan. Mindez talán az értelmetlen létrejötte.

Néha átfutásokat álmodok tisztán az éteren; locsolok, kertet nevelek. A festményen a Halál bíborkedvességekkel a kezében rejti az ismeretlent, mi talán fenséges – köpenyének űr-sötétje nem a rabszolgának mutattatott: Övé csak a rettenet, miszerint elméjének suttogása azt hallatja, majd alárendelés, elfogadás, betegség – tudásának határai bezárják, egy szelet jogos talán a táncból és bőségből – A szerelem. Kiiszod, s tova tűnik a kör, a biztonság – levetkőzted volna tán a bizonytalanságot, de nem hagysz mást magad után, csak kételyt, gondozatlan borzalmakat: állandóság termeibe lakatoltak égitestek mozgalma közé és elvesztetted a kulcsokat. Gyermeked így kutat.

Neveléseim az ablakomban szépek – színesnek tűnnek. Méz íze kavarog, szédítő a bogarak és darazsak zümmögése, mégis – mostoha ibolya magvakat repít el a szél – ha nem indítom útjára, talán erejében forog halmazokba, így azonban változtat, öltöztet, simogat, égiekből elvesz, remél, faggat, sohasem rogy össze. De most.. ásóval sebzem az átnedvesedett talajt, mi úgy is kirekeszt magából. Kriptát gondom találnom magamnak, üresek a táblák, veszélyesek, hasítják egészem. Mert hiábavaló, értelmetlen, önző, képtelen, eleve enyészettre ítéltetett; létrehozó kéj, isteni pár összetartozása ellen verseng. Űrhajóm maradt a hidegben, magam mögött hagyom az őszi mély-sárga avarokat és világosságokat.

Könnyeztetnek, elfogadhatóvá varázsolják a szomorúságot, mintha tündöklés lenne. Mint fotóalbum, mint fejlődések, mint a füst misztikus illata – pedig én a nemlétet hajszolom, hogy Hold se lehessek, se fűszál, se felreppenő:
Borzalom testesül meg az időtlenségben, és én nem kívánok gyarapodóvá válni – csupán megkísérelni magamba hívni a vihart, mely magamat termékeny földbe juttatta. Ki utat mutatott a szélnek végtelen, hűvös éjszakán, véletlen irányvonalán, maradékát sem hagyja a márvány alatt –
de virágot, kérlek, ne ültess névtelen, csupasz, fedetlen hasakra, mert szurkot csurgatok a ködbe –

Nem tartozhatok udvarotokba.

Megszégyenítettek és én ezáltal Mindnyájatokat.