A moraj elnyomta a nyár állandóságát, de a hang végtelenítetten zúgott tovább, így valahol maradandóságba jutottam, ahol a pezsgés és vibrálás ugyanazon erő hatalmát hirdette.
Hosszú, válságos utat követően érkeztem, nyugalomra vágytam, de a megpihenéssel akaratlanul is felidéződtek a gyermekkori emlékek kitörölhetetlenül.
A gyógyítás akaratával érkezett, de túlontúl feldúlta bennem a biztonságban őrzött képeket és úgy hasítottak, mint az akkor szerzett élénk sérülések. Ezek a fájdalmak azonban édesen marnak – visszagondolva örökké kívánom, hogy lesújtson, uralkodjon felettem, mert félek, elhalványul a gyermeki szem és lélek, elillan múlt formáló mágiája.
Ezért vett hát kitárulkozó szárnyai alá, ezért hallom most bogarak és rovarok kollázsát, melyben elmerülve tisztaságot, épséget fedezek fel? Egy ápolt, óvott birodalom ez, mely mindig visszafogad az éj leple alatt. Ekkor csak a fények, énekek és árnyak játéka válik meghatározóvá, élénk előadás motívumai kápráztatnak.
Mégis, a sötét lepel különböző utakat rejt el minden egyes új hazatéréskor – átformálódik, kicsapong, körbeér. Ugyanaz az egyszerre folyamatosan formálódó és egy helyben maradó, mint mikor gazdagságát, virágait felfedeztem, de én magam mégis másképpen tükröződöm benne.

Hirtelen egy ponton minden megváltozott. Terhek nélkül már sohasem fogok távozni, könnyeim mossák majd a talajt az idő múlásával egyre inkább, kiáltásom pedig egyre némábban szólal majd meg, mert nem lesz, ki hallja.
A beavatás szertartása ilyen. Mi gondozva maradt a sarjadáskor, itt vár… De itt bukkanok rá, az egyed templomában eltérő rétegzett bal jóslatokra, iszonyatokra, rémálomban kibontakozó félelemre is.

Az est letelepedhetett. A kihalt, üres, síri csendben maradó utcákon bolyongtam, de a fehér szirmú virágok illata úgy kerekedett felül rajtam, úgy hatolt a lelkembe, ami egyesíthetné a végtelenített sóvárgást a kicsapongó kéjjel.
A halálban minden fekete, de az elmúlásból forognak át leginkább az öröklét tónusai – legszenvedőbb magányodban, búgó csatornák mélyéről köszönt a hímzett díszben felöltözködött vigasz. Amikor pedig lehetősége adódik feltörni – burjánzását többé nem lesz, ki elfojthassa. A szellemet nemesítő szeretkező pár ében zenével, bőséggel, révülettel várja vendégét: az immáron öregedő, esendő, egykoron sziporkázó, túloldalról átszökkenő benső létezőt.
Majdan pedig koporsók süllyednek a földbe, embertömegek kíséretében, miközben érzik saját esendőségüket és nyomorukat, ahogy esküvőt vált elengedés egy hosszan kitartott pillanatban, de a kertek mégsem fakulnak szürkeségbe. Az, hogy keserven át kell érnie a kiszakadt, önálló lebegőnek, szinte elkerülhetetlen. Hallom a beleremegett hegyeket, óceánokat és dermedt nagyságot – hamarosan átzúdul az ár, bimbózó csodálatában, hogy elárassza a halandót, elfullassza lélegzetvételét, majd testébe férkőzve virágillattal émelyítse, hordozza a gyász kilátástalanságába. Temesse ezután a rémületet fogságába, ahol ha eltiport lelke kivár, mégérheti az aranysugárzást.
A ragyogó oltár parancsolóan emelkedik majd föléje – Ő leborul, az égi zengőből pedig rózsa nyílik a halott szív helyén – el nem hervadhat, hisz szomorúságában elvetették, többszöri alkalommal; mindahányszor szeretni kívánt, eldobták, levágták, elhervasztották. Mégis, friss tavaszokon magját továbbörökítette, szirmai pedig tündököltek a szépségben, megtartva helyét a dobogó benső rajzolt külsőségében.

Hangosan ér hát fel éneke; halottak siratása, könnyek tengere élesztik az ágyásból nevelkedő, csokorba nyíló szerelmet. Megtalálod e helyen átlátszó alakjainkat? Táncunk elsöprő erővel hat, az atmoszféra tódul bele a semmiségbe, majd párlatot lövell, mi gyönyörből nyert, illetve örömet, mi találkozásból és összeérésből.
Az óceánok hullámai ezentúl hangképek formáiban érvényesülnek. Mikor ujjadra gyűrűt húztam, a sodrás szívednek vált teherré; hangoddal, legyen az suttogás, vagy éteri kiáltás, szenvelgés – elmerültem.

Párosság körüli vibrálás: burokként veszik körbe a szerelmeseket, de láthatóvá csupán a határokon váltak. Harsogó mögöttes: most, egyedüllétemben is virágokkal szórsz el, látványosan, grandiózus jelenetsorokban. Bárcsak tovább tarthatna ez az éjszaka, mert fújhatna még a titokzatos szél álmaimban a kiapadhatatlanság érzetével.

A vakítóan világító Hold, mi uralta az égboltot, lassan átadja a helyét a kevésbé illeszkedő, szürke átmenetinek, de akkor én már régi ruháimtól megszabadulok. Felsért még olykor, de sokkal hidegebben, távolságtartóbban, idegenen.
Évek múltán újra a felhatalmasodó égitestek megjelenését várom az időtlenben. Számomra mindaddig zárva maradnak a kastélyszoba ajtajai, amíg együttállást nem tapasztalok. A névtelen tér egyik partról a másikra dobál – de az eddigiekben utat kellett vágnom magamnak az éterben. Most azonban ringattak a korai emlékek, még ha a világos és sötét tónus több alkalommal is harcot vívott bensőmben, de sohasem lengett át egyetlen kiválasztott oldalra. A fények lassan átveszik a szerepet a borzasztó homályosságtól, a Király trónusát a Királynőé váltja. Minduntalan fohászkodom hozzájuk, de egyelőre fizikai határaimat nem léphettem át. Víziókat hozok egy olyan harmóniából és összecsengésből, mely tán idelent megrökönyödést eredményezne.
Hangom fáradt, testem beleremeg a kimerültségbe. Hat rám misztikus órák hívó szava, tanítása és üzenete, de most az üresség jár át, az pedig megfoghatatlan, letelepedő és kínzó. Viselem mégis. Viselem addig a percig, míg a Nap és Hold, az örök misztika összetartozói egybe nem kelnek a fenséges égbolton, mikor már nem váltakoztatják eredendőjüket, hanem egymásba fonódva közösen uralkodnak, hogy ezzel átjárót megnyitva spirituális Édent teremtsenek a válságosnak, mi idelent elterül. A vészben fuldokló számára mindez szentség hát, ki nem éri el a magasságokat, de csakráin keresztül az univerzum spiráljai húzódnak meg benne.
Eme pillanat ékkőként ragyog majd a természetfelettiben. Hordozza létrejöttünk, valamint olyan titkokat, melyek abból az időből származnak, amikor még közelebb voltunk a halhatatlansághoz, de közben elmúlásra, feledésre ítéltek káprázatos zűrzavarban.
Kirekesztőim – Befogadóim! Hozzátok szólnak soraim, mely dalokban sóhajtanak fel. Sajog a lét terhe, mégis fáradhatatlanul pumpál az éltető. Fáj, émelyeg, visszafordul újra.

Az éj leple alatt oly sok a titok, de hogy mit őriz a Nap, kizárólag palotájában lelhető fel galaxisok milliárdjának metszéspontján.

Imre Zsindely,
2019. december 4