Afterglow

Az Elválasztás óta eltelt idő igazolta, hogy bár kiteljesedésről beszélünk, mégis a legnehezebben befogadható állomás, hallgatása közben kietlen mélységekbe kerülünk egy értelmetlen létállapotban. A folytatás valahol visszatérés a káprázatoshoz, mégis előremutat.
Természetesen jelentős fel- és levezetéseket kapnak a különböző részek, azonban egyetlen ponton új kapu nyílik meg, ami elvezet minket az Afterglow-hoz.
Lehetne mondani, hogy egy külön történethez érkezünk, azonban még többről van szó: maga az Ünnepély, ahova a lélek vágyik és ahova a test nem érhet el. Úgymond az átformáló vibrálás, ahol csak részben tűnik fel az Elválasztás önálló hangfolyamokban kitárulkozó vándorlása. Az összképet itt, ahogy az egész Nagyságos-ban, Ihletett-ben, ragyogó csillagok alkotják, melyek közrefogják az atmoszférában meghúzódó kísérleteket. Mintha a Twin Peaks Fekete Barlangja lenne az elengedés maga, de a kisváros gyönyörű, rejtelmes lelkét pedig a Mennyek felé vágyódás jelentené. Itt pedig már részese lehetünk a Fekete lyukakból hordozott szellemi tápláléknak, a Házasság átélése után újra előrehaladhatunk a fények felé, ahol kielégíthetjük feltornyosuló ábrándjainkat a benső teljesség megismerésére.

Vannak tervek, miszerint mintha csak egy régi lemezjátszóról indítanánk el, felcsendülhet a Vintage dalcsokra a montázson belül. Az igazság azonban az, hogy majdan az átölelő Vogue eszméiben lelhető fel egy borzasztó, kietlen tortúrán keresztül.

Grandeur

A Nagyságos (Grandeur) mindent jelent, amit a lelkemből meg akartam mutatni, az Elválasztás (The Partial) pedig a létezésem, melynek nem én vagyok a birtokában. Nem töltöm be az irányító szerepét, csupán közvetítem a fájdalmat, ami áthat; a terhek alatt pedig megmutathatom az égiszt, ahová valóban vágyik a lelkem. Ezért felörlő, hogy nem élhetem át a tiszta szépséget: tetteim súlya alatt a középső fejezet végtelen feketeségére vagyok ítélve, benne és általa hallatom a hangom, suttogásom, néma kicsapongásom.
A harmadik, grandiózus fejezet labirintusában ezért nyitok meg kapukat: átömlik az öröklét, majd pedig a masszával, ami vagyok, átitathatom.
Amikor a halhatatlanság keservvel kereszteződik, ott titkos csatornák tárulnak fel; így válik azonban paradox módon végetérhetetlenné.
A bánat és öröm minduntalan próbálja elhalványítani a másik felet, ennek hatására az elnyomott, elsorvasztott átélő rövid időnként apró katarzisba tör fel, hogy a palettába itathassa színeit.
A finálé így jelenik tehát – az örömóda önmagában is érinthetetlen, de az ebbe való bekapcsolódás halandó részéről olykor megmagyarázhatatlan, kísérleti szegmensek formájában nyilvánulnak meg, hogy a zajok – akár legyenek azok gyász vagy gyönyör hangjai, megvédjék a Szent Kertet, az áhítatot, ami valóban a középpontot jelenti.

A trilógia irodalmi képet fest: mint amiképp a hatást jelentő történetekben – a vándor és résztvevő rengeteg szenvedést és gyötrelmet él majd át egy kevéske boldogságért. Eme kivételes pillanat azonban fénnyel világítja meg az elmét, ápolja a lelket, ámulatba kavar, hogy aztán újra akarjunk fájni, mindezt folyamatosan átélve.

A Harmadik Útvesztő (Grandeur) a Paradicsom szimbóluma, de ezen belül is van egy kimondott ilyen pont – a Mindenséget Megtisztító Benső Erő állomása.
Az elválasztás árnyékainak helyét ebben a történetben misztikumok, rejtélyek veszik át – az említett kifejeződés pedig itt maga a spirálként forgó lelki kéjáradat.

Hogy a lelkem miképp fürdőzik a kavalkádban, az a láthatatlan csatornákon való utazásból kiolvasható, de kezdeti eredetét mégsem határozhatjuk meg – kizárólag mutathatunk felé. Egy adott ponton mindenki egyedül marad majd, a mű pedig inspirációként szolgálhat a továbbiakban – hogy maga élje beteljesülését egy ismeretlen térben. Az összhatás ezután összefüggéstelenbe torkollik, akárcsak a Tavaly Marienbad c. film koncepciója, és habár lineárisan nézve is végigjuthatunk a hangfolyamokon, de nem fedezhetjük fel minden részletét, kastélyának minden szobáját, csakis hosszasan elmélyülve egészében.

Imre Zsindely, 2020. február