Varg Vikernes 2009-es szabadulása után egészen 2014-ig bezárólag évente mindig kaptunk egy-egy Burzum lemezt. Három korai idők hangzásához visszatérő black metal kiadványt, valamint két, dark ambient-be öltöztetett felvételt. Ezek közül igazán az új éra első műve, a Belus fogant igazán inspirált szellemiségben, igaz, többen felrótták ellene, hogy csupán a régi ötleteket hasznosította újra. Mai napig kiemelem ezt az albumot, ha beszélek róla, hiszen ugyan való igaz, merít a múlt bejáratott elemeiből, de akár ha a katartikus Kaimadalthas’ nedstigning-et, vagy a grandiózós köntösbe bújtatott Glemselens elv-et említem, új, határtalan irányt is kijelölt.
Az igazán rutinlemeznek a Fallen számított, az ezt követő Umskiptar pedig ugyan egy szinte teljesen járatlan ösvényt célzott meg, nem minden friss ötlete működött kifogástalanul. A valóban sokat kritizált időszak azonban ugyanúgy ahhoz a hasonlóan ambient stílusba bújtatott két lemezhez köthető (Sôl austan, Mâni vestan; The Ways of Yore), ami már a ’90-es évek közepén, a börtönévek alatt készített, hasonló világú lemezeket (Dauði Baldrs; Hliðskjálf) övezte. Számomra ugyanakkor mindig is különlegességként szolgáltak, főleg az elsők – ha utóbbiaknál már kicsit veszített is a korai víziókhoz illeszkedő, átható és átjáró közvetítő erőből, mégis hipnotikus, nem mindennapi élményt jelentenek.
Maga a zene mindig (hiába volt Varg szerepe megkérdőjelezhetetlen a black metal szcéna történéseivel és eredetével kapcsolatban), már megjelenésekor is különlegességnek, átlagostól eltérőnek hatott, mely sokkal inkább a mély filozófiára és gondolkodásra hívta fel a figyelemet. Az egyén egyedülálló szerepére utalt a világegyetemben, a folyamatos magányos utazásra koncentrált, mintsem az ördöggel való kommunikációra és összefüggésekre.
A debüttől kezdve a Filosofem-ig (mely utóbbi a szerző legfontosabb műve a Hvis lyset tar oss mellett) szinte meditációs élménnyel ér fel a mára hivatkozássá váló lemezek hallgatása: nem könnyű, szinte borzasztó egyedülléti atmoszférát teremtenek, de pont ettől érzi magát a hallgató közvetítőnek, átélőnek – ezáltal pedig rendkívüli összhatás jön létre, egyfajta rituálé, de nem a fekete mágia égisze alatt – sokkal inkább átjárókat, kapukat nyithatunk meg egy rég elfeledett útvesztőben az univerzum rejtett ajtóihoz.
A Thulêan Mysteries azt követően jelent meg, hogy Varg 2018 júniusában befejezte a Burzum-ot, ezért most nem tudni, hogy folytatni szeretné-e majd, vagy csak ezeket az ötleteket, eredetileg szerepjátékához íródott aláfestő motívumokat és foszlányokat, illetve ugyanakkor teljesértékű szerzeményeknek is tekinthető alkotásokat még egybegyűjtötte és meg szerette volna velünk osztani.
Bár tudvalevő ugyan, hogy az új album tételei nem egy klasszikus értelemben vett Burzum-album koncepciójaként illeszkednek egymáshoz (és közrejátszik ebben a több éves szünet is), de gyorsan le kell szögeznem, hogy mint egységes élmény, Vikernes dark ambient / dungeon synth megjelenései közül ez működik a legjobban. Ugyan az alapvetésekkel, mérföldkövekkel való összevetés okán mindig maradni fog egy kis hiányérzetünk, de ez itt a legkevésbé jelentős.
Ha a hangzást tekintem, bár közel járunk a legutóbbi ‘The Ways of Yore’ minimalista hangképéhez, de míg ott a terjedelmesebb játékidőt nem tudta kellően jelentős tartalommal megtölteni, addig itt az összhatás az ellenkezőjére fordul.
Többször azt éreztem az utazás alatt, hogy végre egy hasonlóan egyszemélyes beavatott vagyok a hangok által; rejtett-misztikus, addig felfedezetlen területeken járok, a fejezetek pedig invitálásra készek egy kívülről nyugodtnak és érinthetetlennek látszó, de mélységeket és transzcendenst magába foglaló birodalomba.
Érzékeny és higgadt, átgondolt, hipnotikus képeken, felsejlő dallamokon keresztül utazom a végtelenített folyosókon és labirintuson, és végre pedig újra át tudom adni magam a tanításoknak, az iránymutatásnak, befogadásra kész állapotba kerülök.
Mióta Henry Wolff és Nancy Hennings kollaboratív műveivel találkoztam (Tibetan Bells I-III), de mondhatnám Brian Eno műfajteremtő kísérletezéseit is (Another Green World, Ambient sorozat), rájöttem, hogy miféle különleges, leírhatatlan világot képezhet a csend megfelelő alkalmazása – illetve a hallgató ezen művészek alkotásain keresztül ugyanannyira bevonódik egyaránt a kísérleti avant-garde, majd a hangtalanság – némaság varázserejébe. A tiszta, makulátlan élmény borzongatóan, de gyönyörűen és tiszta, inspirált módon hatol a tudatalatti mezsgyéjére.
A Thulêan Mysteries ugyan az elragadottság, feketeség és makulátlan fehér teljes ovációjának csak részleteihez enged, de egész egyszerűen átható és mágikus tud lenni, majd a Belus után először kerülök kimondott közelségbe a titokzatoshoz. Folytatja az eddig megtett éteri kalandozást, ám mintha jót tett volna a lemezmegjelenés nélküli pár év, hiszen hiába nyúlik másfél órára a történet, mégsem válik unalmassá, ezzel pedig kiköszübölte az előző kiadványok elsőszámú hibáját.
Elgondolkodtam persze, hogy a koraiakhoz hasonló hangszereléssel hogyan is hatna ez a friss utazás (ehhez mondjuk a ‘The Lord of Dwares‘ tétel igen közel áll), de ugyanakkor minőséggel kapcsolatos problémáim nincsenek, így mind a koncepciót, mind hatását és benső hangulatát nézve az idei Burzum mű kivételes állomás a 2009 utáni időszakot tekintve. Vannak pillanatai, amikor összekapcsolódik a mára már érinthetetlen múltbeli sorlemezekkel, gondolva itt akár az ‘A Forgotten Realm‘ Tomhet-megidézésére, mely mégsem kópiává válik így, inkább nevezném fennkölten elrendeltnek az utóbb említett Hvis lyset tar oss-zárótéltelhez.
Bátran merem ajánlani régi és új híveknek Varg Vikernes átszellemült, és kellően tartalmas, meditatív alkotását, de még azon hallgatóknak is kifogástalanul működhet, akik korábban fenntartásokkal kezelték a hasonló irányvonalú (dark ambient) Burzum-megjelenéseket.
Imre Zsindely,
2020. március 17
