Időre idillikus mámorba kavar. Különböző oldalakról fájdalmas behatás közelít egyedüllétemben, a csendben szólít meg. Mégis, valahol szent magányhoz hasonlítható, ahogy különös találkozásunkra gondolok.
Felsejlik a gyönyörű, halhatatlanságot sugárzó tavaszi hónap képe – Ahogy a névtelen térben, érvényt elhagyva, de a szürkeség – fényorgia váltakozásával sodródom, mindvégig bolyongásra vagyok ítélve, járjon az éles bántalmakkal, vagy tragikus örömökkel. Drámai magas zengése, aztán elhallgat – fülsüketítően uralkodik, majd nyugalomba feledkezik, de folyamatosan képtelen állandósítani állapotát: áthág, beléhatol, szerelmes párok szeretkezésének aktusát vizionálja: a nyomorult sors ekképp keres testet magának.
Hol van már az a tündöklő kastélyterem, melynek falai között esküt tettünk egymásnak, miképp lelkünk sebhelyei, lényünk bántalmai táncunk közben gyógyírra lelnek? Borzasztó sötét, mély tenger hulláma újra és újra felkavar, emelkedik, nyugtalan mód kivár, hogy kellő pillanatban lesújthassék – aranyra és kincsekre lelek, de bensőm kellőképp megfizet érte, szenvedve vonszolja magát sűrű ködfelhők leple alatt.
Az időtlen-felfedezetlen így nyer bizonyosságot:
Oh, Avonlea! Bárcsak elérhettelek volna, vagy csak közel lehettem volna Hozzád. Átszakadt volna a két világot elválasztó pont, felfedezhettelek volna. Ábrándjaim azóta is kimeríthetetlenek, vágyaim visszafojthatatlanok, igézettségem szűnni képtelen.
Én a Tiéd vagyok.

A teher viselése aggasztó. Szimbólumok megfejtésével ugyan kapukhoz és átjárókhoz jutok el, de az áramlás olykor olyan erővel csap át és ostoroz meg, ami lehetetlenné teszi, hogy képes legyek elhagyni a halandóság nyomorúságos, ám fontosságba morajlott érvényét.
Levegővételemet, gondolataimat, egészemet mind áthatja egyfelől az értelmetlenség, amely olyan káoszt mutat, amelyet ugyanakkor örök titokfejtés jellemez. A másik oldalon, a harmónia égisze alatt adódhat, hogy a háttérbe, mögöttesbe, atmoszférába veszek: olyan extázis leng körbe, mely gyönyörébe, örömeibe a szív fájdul, ha kiszűrődő dallamainak közvetlenjébe kerülök. A hatás egyedülálló, gyötrődésem spiráljaiban is felszabadulást élek át.
A festmény azonban nem alkotna maradandó képet, ha angyali mivoltod ne sugározna át galaktikusan. Nem látszol, nem mutatkozol, de a látatlanban csak TE vagy! Ott pedig az azelőtt felszínre kerülő gondolatok halványulnak el lassan, épp úgy, ahogy érintettél, közelségedben pedig andalítóan pihentem; éneked átszivárgott a tér hidegén, megvilágítottad sajgó testem, halni kívánkozó lelkem – az ünnepély teremtőjévé léptél elő, és én magam beleremegtem a felismerés okozta tudatosságba, hogy talán újra áldozatok nélkül szerethetek.

A két pólus uralma mégsem egyezhetett ki egyetlen elfogadó megoldásban, így amíg Veled utazom, megfelelően vezekelhetek érte: büntetésem a soha el nem érhető vigasz, kegyelem óhaja – a szélsőségesen tiszta boldogságba belerondít majd a keserv, a márványkő; mint fal és torlasz, mindig ébredésem és az örömmel eltelt tavasz közé húzódik, hogy kötelezzen fizikai elernyedésre, ezáltal eszmei felemelkedettségre.
Levitáláskor pedig mindent és mindenkit el fogok veszíteni. Az emlékképek üvegdarabokra törnek a félelmetes űrben, szétszóródva ziháltan és kiábrándultan, hogy majdan a következő élet tudatalattijának teremtsen gyökereket.
A nevelt, táplálékra találó mag pedig fává érik a varázslatokkal átjárt isteni kertekben, ezért emberként az ámulat csak mutatni képes valami hatalmas felé, mikor is az ég irányába üzensz és bár mozdulni képtelen vagy, időről időre édesen szaggat szerteszét a mámor okozta extázis.

Virágozzon, szépbe lásson hát az egyedül kóválygó lét, emlékezzék kiűzetlen színdarabjának felvonásaira. Ugyan a semmit, a csillagok közötti teret, a nem létezőt, mégis egyre hangosabban dobogót kutatja; emlékezzen, hogy virága évekkel ezelőtt csokorba szedve tündökölt. Ne feledje a játékot, a szólamokat, a megrendítő élményt – elhúzódó völgyek világában tapasztalta, Neptunusz intenzív-kék fénye átszínezte: a lehulló, misztikus függönyök egy olyan magasan szárnyaló szépséget rejtettek, ami csak az énvesztés állapotában értelmezhető, de talán ott is pillanatokra.

A körforgás, Éden illatának követése, a fennkölt tónusú izgatottság nem apadhat ki. Szemek lezáródnak, a test porrá őrlődik a föld súlya alatt; mi egyszer láttatott, az névtelenné lészen. Úgy borulok hát le nagyságos totemek, szobrok előtt, miként kész vagyok feláldozni mindazt, ami valaha is utazásom alatt ápolt, biztonságot adott és megóvott. Készen állok a szomorúságért, bánatért, kínokért áldozni – Mi fáj, érdekében szenvedek.
Palást hull vállamra, jogart kaptam a kezembe.
Megnyílik az égbolt, galamb száll a ragyogó Fehér Nap előterében, gyönyörű, egyben tisztaságot hordozó; ártatlanságot földi motívumokban megtestesítő, csodálatra méltó hírnök. A hangok szinte már viselhetetlenek, de szellememet érlelik és lassan teljesen szerkezeteire ringatózom. Szempárjaim, akár csókunk elcsattanásakor, vagy a nehéz, zord föld hullásakor, zárva maradnak. Létezésem megannyi sarokpontján, a fekete űrben egyszerre sír fel egy újszülött gyermek, kinek makulátlansága megrendítő, de a bukás eshetőségével érkezik. Tragédiája épp úgy kőbe vésett, mint áhítatos örökbe vágyása, hogy nemzéssel – majd pusztulással, de legalábbis méltó sorssal ajándékozza azt a táguló ürességet, mi szemeinknek először ijesztő, de később gyönyörű sziporkázás, míg a halhatatlannak számtalanszor kerülhetetlen kálvária, hol nincs dráma – de cserébe a Mögöttes, a Sötét, a Mágia megteremti az Átélőt. Érintéseivel, kivehetetlen kíséretével pedig szellemmasszába löki érdekében.
Van, hogy a kín már nem kakofónia többé, annál inkább szimfónia és körtánc. Lépéseim pedig visszavezetnek a múltba. Herceg és hercegnő émelygő momentuma, olyan édesen, olyan bódultan, oly’ káprázatosan megmentésre került. Nem születhettek gyermekeik, az alkony elhaló fényjátékában váltott csók aranyozottabb, csodálatosabb, bujább, észvesztőbb, mint legelőször – magamhoz ragadom Őt, teljességét tiltani és elutasítani képtelen lennék, hiszen Ő Egyetlen Ragyogóm, Égitestem és Halálom. Ha szépségére gondolok, egy időben kívánom és egyazon pillanatban hullok száműzve kirekesztett területekre, mert hiányában bárminemű cselekedetem, tettem kioltott erővel, csalódottan zuhan a sárba.

A test ernyed, Nélküled, viszonzott szerelem nem lehetett még ily’ romba döntött. Szemeim csodáltak, lelkem összeolvadt a Tiéddel, szellemem tudat alatt, ismeretlenül is Hozzád tartozott. Így hát, Herceg és Hercegnő, Király és Királyné, portréként megfestve az ékeskedő kastély előtt húzódó kertben ölelkeznek. Egymásnak fogadalmat téve, ezáltal Együttállásnak, Szentélynek kedveztek, a roham-gyorsan végzetébe szaladó egyedülálló kor mégsem észlelte, hogy feszültségbe tobzódó, roppanó gyönyöre épp a tovább fokozni képtelen boldogság vesztőhelyére fut.
És mind élénkebbé lettek: a színek, árnyalatok először elmosódtak, mintha csak beborult volna a csalóka véletlen. Ám éjmély hangulatban már csupán a gyertya lángja ég, az Egyé, mely lelket ad át az örökkévalóságnak. Csak eme ereklye ismerhette a szerelmeseket, kik érezhették ekkor, hogy elsodródnak egymástól; hogy meg kell halnia annak, mi életet ültethetett volna egy bukásában is erőteljes birodalomban.

Elvesztettem Őt. Az áradatban.

Azóta úgy őrzöm a lángot, mintha kezed az enyémben tarthatnám még, vagy csókért epekednék, vagy, hogy legbelül érezhetnék még. Pedig elsétálhattunk a vibráló spirál alakzat vonzáskörében, Te magad szerelem frottír ruháit viselted, miként összetartozunk. Jelen végleteimben, dallal, koszorúval siratva üzenek feléd a bolygók egyedüli formációival – az óriásbolygók felém emelkednek, felfoghatatlan távolságaik eltűnnek másodpercekre, ekkor pedig részese lehetek ama szimfóniának, melyben hangunk magasan tör át rettenetes erővel a néma világegyetemben.
Talán már csak sötétség maradt volna azóta. Ha nem kísérsz el, akkor gondozott kertekben, már sikolyaimba fulladtam volna.

Burjánzó, magasságos éter! Az árnyoldalas ösvényeket járom látogatatlan csatornában, mióta csak kutatlak. Képtelen, véghezvihetetlen, gonosz és soha meg nem szűnő átok ez. Felnyitottátok szemeiteket, ajkaitok közül virágszálak növekedtek – hol udvarokban nevelt, hol szúrós, bántó tüskékkel sért fel. A vérző száj, könnyező szempár beleszereti magát az érdekességek, bölcsességek vákuumába, melyek mindig az iszonyattal kapcsolódnak össze. Itt üvöltenek gyermekeim is, kik sorsukat sohasem érdemelték.

És Te, Felszabadító, merre járhatsz a végtelen báltermeiben? Vajon áldott családi körben, ahová nem követhetem lépteidet?
A csuklyások nem engednék. A beavatás lényege, miszerint részed nem veheted ki a kiegyensúlyozott részletekből. Útitársadként a káoszt, zavarodottságot választod, lelked legmélyén azonban ápolt marad önnön valós megmutatkozásod.

Az énvesztés bevégeztetik, átsző majdan. Szeretkezik minden, kik lényükben nem értették meg soha egymást, de testi vonzalmuk annál irányíthatatlanabb volt. A szemlélő a holttérbe, szellemtengerbe, léleközönbe zuhan, de átkozott rituálé szereplőjeként: nincs irgalom vagy megbocsájtás, kizárólag tépelődés izzó, fátyolos, lila ködben. Magasságban való tévelygéseid közepette egyetlenedet más érinti – öröme nem a veled való harmóniából árad többé.
Gyermekeid, kik részére egy kivételes, megszentelt kápolna nyílt – megszenvedik kiválasztott édesanyjuk hamis gyönyörét.
Mit takar hát a kicsiny, szétmarcangolt, apró test? Gyertyaláng Ő valójában, az eszményi térben a Mindenséget, királyi leszármazottat jelenti, a mocsár-rémséges hétköznapokban ennek ellentéteként azonban egy nem kívánt terhet.

Magányomban, kivételes kutatásomban érlelődik némi energia, átformál, átsegít a megütközés óráin. Minél inkább sújt rám, annál inkább érzékelem az elveszettség óceánjába ragadt létek közelségét – a Mennyben óvott mécses így annál élénkebben ragyog, minél inkább meghatározza a Naprendszer külső istenségeit valami húsba maróan szomorú. A keserűség, a torokban visszafojtott könnyek, a teljes reménytelenség a halálban – mind ovációként kívánnak áttérni ide, vagy csak a zúgolódás a zenitben ilyen megrendítő?!
Holdak felé mutatok, még egészen ismeretlenek felé. Kiáltanak, elcsukló hangon.. Bensőmbe miért vernek ama feldolgozhatatlan, tarthatatlan kísérleti ébeni műveket?
Elfelednem, eltemetnem muszáj. Ha meg kell tennem, tegyem itt az éteri némaságban, az ember számára értelmezhetetlen űrben. Itt végre egyedüllétre lelhetek, a bimbózó virágszirommal, akit szeretek és akit a földbe engedek. A mélységnek adom, hiszen részese lehettem a túloldali jeleneteknek: elengedem, hogy érintkezhessék, érintsék, imádják, így számomra, akár legyen az a hímzett szív robaja, kiválhat és szuvenírré alakulhat át boldogságának egy szelete, melyet díszes-éneklő dobozban őrzök majd. Aktusai a szörnyűséget Édenné mámorítják – átjárókat nyit kis- és hatalmas égi uralkodók között, beavatásra készül a veszedelmes, törődésmentes fehér törpe is. Mágusok, óriások, mitikus lények vigyázzák palotaszobájának ajtaját. Szerelmese érinti, a házasság megköttetett, hangja kéjből itatott – míves kapcsolódása létrejöhetett a jéghideg térben is. Fellobbanó mécsvilág immár nemzés keresztútjára tért.

Gyermekeim – mindig távol és mindig közel, imát jegyzek a meg nem születettekért: kislány, kisfiú feketében, átjárja őket az ünnepi hangulat – meghittség a nélkülözésben.
Ódon királyságom gazdagodhat, mezsgyén átkelve a látogatatlan völgyben szeretetlen lelkek viharoznák át – mit nem bírnak el, ki nem születhet meg, az utolsó extázis részévé válik. Mint az apró meggyújtott fények, lassan összeérnek, vezekelésüket vállamra veszem, felszabadításukért a Mágust kérem.
Mi szeretetből született egykor, az elenyészés nyomorába süpped, de a völgy oly’ csendes volt, a fények játéka pedig elérhetetlen. Morajotok, zsivalyotok, vagy csupán egyetlen-egy szavatok, lélegzetetek magamba kívánom. Ha nem érkeznétek, hát ragadjanak el, elcsukló hangon Felétek üzenem sírva:
A kibontakozás szebbé keletkezhet, a világosság megnyílt előttetek. Halandók testi gyönyörökben megrekedhetnek, de ki felülemelkedik – a névtelen, hegyek közötti kutatás megszentelt ereklyéhez vezethet. Áldozatotokkal utatok gondtalan marad, a gyász színében megbújva szárnyaltok csillagrendszerek között. Hangotok, terhetek, megpróbáltatásotok illatozó párlatként szökken az irracionálisba.

ÉNEKETEK IMÍGYEN ZENG VALÓT, Mi Szeretetlen Volt Egykoron,
Mennybe Hinti Tova Friss Magvait.

Imre Zsindely,
2020. március 31

Fejezetemet aláfestő zenei tétel: