Gondolatok Peter Kater ‘Compassion’ c. lemezének hatására.

 Merengő ősz ciklusaiban is a végtelen aláfestője. Felszínén akár egyszerű, kitartott dallamok, mélyében pedig az univerzum kavar. Mintha nem is az évszakok váltakoznának, hanem örök pillanatok átfedésbe kerülnének, tehát folyamatosan zengenek, egyszer-egyszer pedig hangsúlyba emelkednek.

Az elterülő atmoszféra gazdagon rejti az avar és kollázs találkozását. Egy csendes séta olyan délutánokon, amikor a bőrünkön érezzük a változást… Bizonyos napokon lelhető fel csak, hiszen hiába szüntelen a kavalkád, vannak feltárulkozó – kimondott momentumok és ekkor találkozom a legtöbb titokkal. A szeptember még vissza-visszaidézi az élénk fényeket, a hónap végén azonban megnyílik egy láthatatlan ajtó, díszes aranysárga levelek keretében, átlépésünkkel pedig kezdetét veszi egy varázslatos utazás.

Ha visszaemlékezem, egy egészen ellentmondásos időszak elevenedik meg, ami mára már átfordult nyugalomba. Készültem volna levetni a terheket, megannyiszor környékezett a káosz érintése, de légkönnyűvé váltak a gondjaim, amikor alámerültem és a bíborsárga színekben fürdőzhettem. Meditatív képzetet nyújtott, átszellemült órát – néhol túlontúl szép, nem is halandó szívnek íródott, annál inkább a lélek magasztosságához.
Nem érthettem volna, ha csupán védett helyről szemlélem, szükségem volt a megpróbáltatások átélésére, hogy most gyógyulni tudjak általa.

Valahonnan a harmonikus időtlenből szűrődhetett ki, ahol nem siratjuk már az elvesztést, a tragédiát, hanem lassan átlényegül a harmóniába. Ha pedig újra befogadásra képes leszek, lemezjátszóról szeretném távolságokban és közelségekben hallgatni a teljesség önkívületi tételeit.
Ugyanakkor ott forrongott a levegőben. Összetartozásunk legfájdalmasabb bántalmai csak ezután kerültek szembesítésre. A megrekedés határozott periódusában elernyedve, legyengülten tapasztaltam, ahogy az ápolt, benső kör elveszíti jelentőségét. Ami addig őrzött, óvott birodalomként ékeskedett, hirtelen alapjaiban remegett meg. Hogy ezeket a mennyei hangokat hamarabb csodálhattam, mielőtt az elszakadás megtörtént volna, azt jelentheti, általuk védetté váltam, így akár szomorúságot vagy örömöt muszáj volt elszenvednem vagy élveznem, az összhang ekként sohasem csap át szélsőségesen az egyik oldalra.
Ez lenne talán a katarzis halála? Önkívületben ugyanis ha kizárólag a sziporkázásra figyeltünk – később megszenvedtük. A depresszív agonizálás valahol utólag önkéntelenül is elszórt boldogságmagvakat hordoz, amiket felszedegethetünk. Ami pedig a kettő között történik, csendes – mérsékelt szenvedésnek nevezhető. Ha a tisztaságot, makulátlanságot fürkésszük, az egyedülálló élményt az elnyújtott örömszerzés teheti halandóságban is tökéletessé: így írhatóak le a Könyörület (Compassion) szerkezetei.

Hiába jön el hamarabb a sötétség, a délután órái hosszabbá és jelentősebbé válnak a nyári hónapokhoz képest. Mi akkor nem került felfedezésre, az elhullajtott levelek alatt végleg betemetődik. A zene megoldást kínál a meleg hónapok utózengésében, hogy ami elveszetten feledni látszik, a magányos sétákon még utoljára látogatható maradjon.

A tavasz lassan betölti szerepét, így változó évszakhoz érkezem újra. Valószínűleg lezárva fogom tartani a hosszított, éteri hipnózist, hogy minél rejtelmesebben lelhessek rá, az élmény pedig az előző átéléshez képest is érzékletesebb lehet. Megmarad ugyan előző kapcsolódásod, de a jelenben új áramlatok vezetnek – bár a sárguló, de még érvényében könnyed idő varázsa szinte elválaszthatatlan is tőle.
Rövid, mégis misztikus periódus ez. Megelevenedik a szellemvilág a mécsesek andalító fénye között: ópiumillat csepegtetésével transz-élménnyé gyarapodhat akár a szeretkezés közvetlensége, az egymásra találás.
Összeköttetésem eme kibontakozó gyönyörrel ezért írható felül: bármi is történt a múltban, amikor az érlelt – gondozott virág szemem láttára hervadt el (megmutatva, hogy éppenséggel lelkem bolyongása is megütközéshez érhet), bárhogy is alakult át szerelemről alkotott tanulságom, a gyógyítás nem a fájdalmakat fogja megszüntetni. Hiszen átértelmeződött: az egyedüllét töltődhet meg hittel.
Térképem azt mutatja, a rengeteget végigjárni újra és újra ismeretlen, ezért igéző cselekmény. Haldokló szívem valószínűleg épp halni képtelen – nem kíván még feledésbe merülni. Felvillanyoz, mi most a hullámok alatt húzódik meg, gazdagságában olthatatlan vágyat képez, hogy az aratáskor, a szüretelésen jelen lehessek.
Várok Rá – ez a rituálé maga.

A terhek jelentősége elvitathatatlan a személyiségre nézve, nélkülük üres, tátongó űr bújna meg belül és a bor íze is másként hatna. Minél jobban meggyötört az összetartozás, annál finomabb és édesebb a nektár cseppje, a megszentelt ital mámora.
Sétám akár a kikövezett utakon, akár az erdő mélyén, akár pedig benső kalandként elevenül meg – mind visszatér a spirálban forgó hangokhoz. Az együttérzéshez.

Talán nem szabadít meg a nehezékektől, amelyeket cipelnem, hordoznom kell, de csendesítheti és ez a legfontosabb: nem kívánok már, nem akarok üvölteni, csak csendben viselni. A hangtalanságban extázisba jut a vergődés is, az elrejtett érzelmek mögött pedig ott pislákol a törődő fél, ki kegyelemre kész, ki együtt viseli nehéz és mérsékeltebb idők velejáróit.

Ha a következő ősz majd végtelenbe folyna, akkor is lenne csónak, mellyel végigevezhetnék rajta. A nehézségek korszakában okozott sebek először takarni kívántak, majd a szégyenfoltokat levetkőzve immáron egészségben öltöztetik az akkori törődésre szorult elszenvedőt. Ellenállhatatlan minden meditáció élménye, minden felkavaró tenger moraja, melynek viharai elcsendesülésével mégis békés menedékhelyre lelek.
Hogy hol folytatódik következő utazásom, sohasem kiszámítható. De épp ennek hatására az átélés korlátozott fényviszonyok között is szinte folyamatos, a labirintus pedig megannyi változattal bír. Áldozatod az elhullajtott könnyekért márványba vésődhet, a zűrzavar felett pedig aprólékosan felsejlhet a megérkezettség, a Hála.

Imre Zsindely,
2020. április 5

Az íráshoz inspirációt nyújtó lemez: