Lágy hangok csalogatnak egy kavargó örvénybe. Csupán halk dallamok szűrődnek ki az óceán túloldaláról, de mintha hordozták volna üzenetét a hullámok. Félelmetes, egyben meghatározó nyitóképet festett: feltornyosuló vízözön, megnyíló égbolt, majd visszafoghatatlan áradat. Látatlan maradt ez azonban megannyi léleknek és szempárnak – kit felkészületlenül ért, elragadta azokat és nem zengett érettük harang.
Márpedig levelem, kiváltást kérelmező szavaim ott porosodtak elhagyatott pincék lezárt ajtajai mögött, melyek egy térképrajz vonalán rejtett könyvtáramba mutatnak utat. Odaérkezve, a rengetegen át, megfejtést jelentő ábrákkal, szimbólumokkal vezetem a vándort, hiszen van egy pont, amikor immáron a hangok illúzióvölgye vezet át a magasságokhoz.

Éjszakánként látomásban vizionálom az ember pusztulását. Kegyetlen képzelet, melyben fejjel lefelé lógó, felvágott, kivéreztetett bűnösök szegélyezik a fekete templom felé vezető csapást.
Ős-szimbólumok testükre írva, fennakadt szemük húsba vájó, élénk borzalmat tükröznek – melyet a néva üvöltés elviselhetetlensége követ.
A csillagok elfelejtették világításba helyezni a völgy ezen felét, csupán a Holdvilág holtfehér ezüstfénye fedi fel az elesettek bőre alatt megbúvó vázat. A régóta itt heverő halottak misztériumról üzennek: emlékeim ahhoz a behatárolhatatlan fejezethez mutatnak vissza, amikor elragadott a világosság és kitaszított labirintusba lökött, ahol kulcsot találtam az ezer éves vándor koponyájában.
Úgy érzem most, hogy tömegek hullámsírba temetkezése nem maradhatott örökké feledésben. Márpedig az óceán pusztítása arra hivatott, hogy temesse maga alá ne csupán az élő szervezetet, hanem a hömpölygő, vánszorgó időt is. Számomra így vált igazán gyötrelmessé a teremtő erő bosszúja, miszerint, ha már nem vezekelhetünk tovább a gyarlóság által felhalmozott tettekért – többé jelentéktelenné válik, kiket visz majd magával a gyarapodó sodrás.

És mily’ ellentmondásos, hogy a dermedt hullatenger felett át-átszökken az Androméda-köd feloldozó bíborsugara. Ha lelkeket érinthetne, melyek nemesedhetnének, tán’ újra bebocsájtást nyerhetnénk a tiszta, makulátlan csarnokokba, így azonban rémálom izzadt fortyogása marad. Az áthatoló szépség csak még inkább lidércessé varázsolja a festményt.
Ám mint a misztikus beavatottak alkotásaiban, elrejtve megmutatkozhat a továbblépést eredményező megfejtés. S talán a vibráló, sziporkázó jelenlét, mely egy távoli galaxisból érkezett a feláldozottak oltárán nyeri el érvényét:
Vándor, kit elragadott korábban a sötétség, átalakulásának teljesítésekor fejedelemként lép be az átjáróként, közvetítőként szolgáló építménybe.
Utazásaim előrehaladtával innen éneklek Feléd. Hozzád, ki egy másik világban, egy különleges álmodó szerepét öltötte magára. Ha a víziómban holtak látványa borzaszt el, Te valahol burjánzó tavaszban botorkálhatsz, várva, hogy majdan kohézióban üzenjek Neked; a pillanatban pedig érezheted… Mikor könyvtáram Tündérországodban megleled, Mi ott kötünk házasságot, fehér ruhában.

Millárdnyi fényévre, messze az átkoktól… imígyen ragyogsz hát. Üde, friss, sárgásbarnában úszó mező kavalkádjában, belül megtartva a halk sugallatokat, táncolsz. Mi itt vesztőhely, ott virágok egymásba hajlása, a viharok pedig újra elkerülik palotád udvarát. Olykor bársonyfüggönnyel díszített ablakod mellett pihensz, a madarak pedig énekükkel felvidítanak. A szépben élsz és tündökölsz, ám mégis vágyódsz az áldozatokkal járó, de ünnepélyes szerelem felé. Egymáshoz fohászkodunk.
Én, a belső körön elterülő Édent számodra őrzöm, kiváltságom egyben lesújtó átkom is: közelségedben soha nem élhetlek át, nem érezhetlek és hiába kívánlak – az egyensúly fenntartása érdekében meg kell elégednem azzal, hogy éteri valódat csodálom, hogy hangokkal és csenddel üzenek Feléd, melyből (mint szent áradatból) összeilleszted a foszlányokat.

…Flora volt, ki elért az aranykapukhoz a rózsaföld rengetegén keresztül. A völgy, kietlen pusztaság így nem jelenthet feloldozást a keresztutak találkozásánál sem. Reméltem. Halott vágyak azonban a névtelen, kiapadt semmibe ömlenek, kívül kerülve a kör vonalán, mely spirálvonalban szüli tovább az életet.
Pillanatokra, olykor percekre képes letekinteni rám. Észreveszem a fák lombjainak hajlongásából, a halk dallamokból, vagy érzékelem a levegő túlon-túli vibrálását, ahogy az elektromos feszültség már lassan elbírhatatlanba torkollik.
Merre lehet a végpont, a határ, mely nem zárja be többé sajnálatosan kóválygó lelkem egy olyan kastély alatti útvesztőbe, ahol ugyan nem áthatolhatatlan falak vesznek körbe, de a súlyok elrendeltemre helyezkednek.
Szabad az égbolt, körbeölel a természet, néhol felébred valami a túloldalról – átzökkenni kész, mutatkozni is talán, az idő pedig megfejthetetlen. A racionalitás szabályai idelent nem érvényesek, mint ahogy a lángoszlopokon túl is az álmokhoz kerülünk közel.
Flora egy olyan térben várakozik rám, ami illúzióval és bájjal kevert, fals örömökkel látja el és képtelen nyers valóságában tapintani. A kozmogonikus kapcsolat így nyílik ki és zárul be, ki látta, tapasztalta – átjárja azokat a beavatottak táncának hipnózisa.
Kegyetlenség, mi idelent történt velem. Kitárulkoztam, szerelem illata írta felül addigi határaimat – most mégis a világítatlan utcákat járom és a kiszűrődő világokat keresem. Minden ház, minden ablak mögött kincsek rejtőzhetnek, de képtelen vagyok elérni azokat, mert nem lehetettem jelen az Énvesztés korában. Ki pedig itt összeérés nélkül sétál, aki a befogadás ígéreteinek idején távol maradt, soha nem tapasztalja a mennyet és poklot sem egyaránt. Bárcsak akár utóbbival eltelhetnék: elmenekülnék a monokróm zűrzavarból, bele a mélytenger vörösébe, a vér sűrűjébe, a kiáltások hangosságába. Lényegem nem szűnne meg.

De most! Mintha egyetlen törékeny mécsessel járnám körbe bukásra kárhoztatott birodalmak negyedeit. Lappang az öröm, elkeseredetten sóvárog a kirekesztett szenvedés felé – szükségét leli benne, hiszen gyötrődés képei sem lehetnek olyan visszataszítóak, mint az ismeretlen sikolyai. Pislákoló lámpásom felfedi. Galaxisok metszéspontján valami előremutat a gyöngédségbe, de ellensúlyaként muszáj hátrahagynia a kínt, mit én névtelenségként ismerek.
Flora odaát dalol, az ég még tisztán fénylik – a könyvtárszobában lelt üzenetekből tudom, hogy Rosalind kölnivízből teremtett világot a régmúltban, hol a test a lélekhez hasonlóan nem öregszik. Virágzását, mézédes kinövekedését még eléri, és míg a megviselt szellem jajgat a kétségbeesés termében, védett üvegpalotám búrája alatt az egybekelés állapota apadhatatlan.
Szerelmem lelkemhez intéz csókot, átlát a három szimbólum okozta bástyákon – ott válik rikító tavasza nektár-ízűvé, mely akadály a szeretetlennek áttörhetetlen marad. Beavatatlan fülnek értelmezhetetlen énekei simogatnak odabent – a momentumban pedig, miközben szürke és színtelen börtöncellái szegélyezik labirintusom falait, megbabonáz Vénusz: ihlette azt mámor és extázis, mellyel nem bírok eltelni. Ha maradhatna alkalom, az együttállások létrejöttében átevezhetnék a túloldalra, ott azonban nem a bolygók pályáját és azok elrendeltjét nyitnám meg: tükörszobára lelnék, melyet a holdak igéznek részleteiben, az utolsó ajtót pedig fürkészhetetlen, ismeretlen ima mormolt hangjegyei védelmeznék.
Térképem, mint már tisztázott, ezért mutat könyvtárszobák felé, hiszen a ködfátyolba húzódó csatornákhoz a holdak táncának udvarán keresztül vezet út – és pedig tudvalevő, az andalító dallam énekeskönyvekben fellelhető.
Így vagy úgy, a szentté avatáskor felcsendesülhetett a dallam – angyalok talán visszasírják, de nem hatolhat át a halandó létbe. Kik szíve a fekete lyukak pusztulásához hasonlóan dobog, megérthetik eredetét, de amíg süket fülekre talál, az aranykapuk zárva maradnak.

Láthatod hát, miért festettem fel éteri háromszöget; lágyan, udvarában mutatkozó égitestet, mi úgy vágja át a vak sötétséget, mint egy sarló ereklyeként. Felilleszkedik a fordított síkidomra, a lefelé hatoló ágak mintha öreg, elkorhadt fák gallyai lennének, minden egyes kinövekedésen egy-egy berozsdásodott, használhatatlan kulcs, melyek egykor dimenziókat nyithattak és zárhattak be. A dermedtségben uralkodó szimbólum egyedül is hatalmat és könyörületlenséget közvetít, körülette pedig elesett, két világ között rekedt, ordító teremtmények szövik félelmetessé a tárulkozó látomást.
Minduntalan gondolom, vajon én is az űr zord telébe hulltam volna? Egyre inkább, ahogy a mágikus rengeteg poros-jéghideg útjait járom, olykor elfojthatatlan vonzalmat érzek az alvilági szenvedés átélésére. Fel-felcsendül a sarkokon (vagy ha egy pinceteret azonnal palotai, díszes folyosó követ) egy kántált, hangosodó – néhol önkívületben zengő motívum, hogy csalogasson, hívjon magához egyrecsak. Ekkor villannak be jelenetek a megnevezhetetlenből: kik egykor a menny csarnokaiban szárnyaltak, vagy akár a felsőbbrendű gyökereit kutatták, most kiverten, meztelenül, kárhozatra ítélve sikoltanak, hangjukra pedig a gravitáló, feketeségbe vésett rajz egyre domborodik. Lassan megkérdőjelezhetővé válik, hogy nem-e a rejtett Édent foglalja-e magába az ördögi jelenség, ezzel tévesztve meg a nyomorultat, ki képtelen továbbjutni a kisbolygók kifordított képződményein, hol a szemnek hinni felesleges – egyedül a benső teljesség jelenthet hitelességet.

Merre táncolhatsz most, Rosalind? A fizikai összeérés, bujaság magvait szórhattad ugyan el, mellyel állati formánkat öltöttük magunkra, szívünket pedig elföldelt koporsóba zártuk? Egyetlen járható ösvény mutathat csigalépcsőkön felfelé, korlátok nélkül, kilengve az űr szakadékaiba, járhatósága pedig az önmegtartóztatáson át vezet.
Nincs ki hallja, ha itt elesel; megpecsételt sorsod látatlan marad – három részbe bontakozó szimbólum foglal magába, tested pedig boszorkányok szabdalják ugyanennyi részre. Hízelgőbb lett volna tán a szerelmet halandóságában elfogadni? Bár reménykedtem benne, hogy a végtelen kutatása azokhoz az ősi szervezetekhez imitál, melyekből fakadtam, de túl veszélyessé vált immár: lépésekre vagyok mélységektől és magasságoktól egyaránt. Ugyanazon virág szórja tele a csókokat szirmokkal, miképp a kivégzéseket és tortúrákat is gyarapodás követi, így vérrel itatódnak a tudatalatti énhez vezető folyók. Át a csakrákon, a teremtésbe font összeköttetéseken, egymást váltja fel találkozás és elvesztés – harmónia és szomorúság. Volt, hogy megrekedtem, falba ütköztem; másfelől kellett közelítenem a labirintusban, ahol nem démonokra bukkanok, mármint nem megtestesülésükre. Az emlékképeim azok, melyek végtelenül megelevenülnek, bűneim terhe alatt megrekedek.

De ott zúdul, iszonyatos magasságokban, a Nő. Illatozó üvegcséjével a kezében mindig, vagy legalábbis, amikor a legnagyobb szükségünk van rá, ellocsolja féltett nedűjét, amit az évszakok kollázsából gyűjtött.
Tél – miben az elhaltak, fagyott álmok lángra gyulladásáért fohászkodik;
Tavasz – melynek hónapjaiban felébreszti az elmélyült örvényeket, hogy sanzon által rügyezhessék;
Nyár – az okkult szekták a körforgásért játszanak színésznek öltözve, miközben a titkokat benövi az erdő sokasága; majd az
Ősz – ahol a lélek transzcendens mód képes kommunikálni a látatlanba húzódóval, de a mécsesek megvilágításba helyezik az eddig felfedezetlen területeket. Ősszel a gonoszt is érzem elhatalmasodni, az együttálláskor többször olyan tiltott kapuk felé szárnyalok, amelyek végül nem csak jelen helyzetemet értékelnék át, de való létem is megszüntethetné.

Hamarosan a körforgás újra bevégeztetik. A tükörszobák megannyi lehetséges befejezést vizionálnak, de sohasem tudhatom igazán, áltatnak-e vajon? Lényemben kandikál, fantáziával gazdagon elér hozzám: Mi egykor fényorgia, ováció formáiban nyílt meg az égbolton, most megtestesül érettem, még ha nem is láthatom őt. Flora az, aki Rosalind örökségét hordozza, ereiben a kölnivíz varácslatos, bámulatos szépségével. Nincs szüksége kiegészülésre, elejtett cseppjei mentén élet növekszik, a felcseperedett vándor pedig megkezdi utazását a Holdudvarban.
Ismeretlenek felmenői, kik mindössze színekből, illatokból, Kozmogónia-rituáléból születettek; nemesebbek, mint a bűnre hajlamos ember, kálváriájuk pedig gyönyörből és gyötrelemből érlelt. Elszenvedik tévelygéseinket, bódulatba imádják szerelmünk – szablyaként használják isteniből kovácsolt fegyverüket, rajta a Naprendszer titkos jegyeivel és üzeneteivel. A sötétbe világosságot öntenek a határokban feltárt vájatokból. Hercegnek és hercegnőknek születettek, elrendelt történetük a hegyeken túlra mutat. Lábuk előtt megnyomorított, válságos reménységek buktak el.

Talán a csonthalmazba hullok egy nap én is – mit kifeszítettként átélhettem a fények beszökkenésekor – gyönyörbe soha nem tapasztalom majd. A Herceg mindezt magában hordozza… Anyja Rosalind, apja a végelátatlan Űr. Szerelme, Flora pedig táncoló-mámoros bensőjét Őérte adja fel, megvonva így magától a halhatatlanságot, elérve azonban a közös makulátlant. Gyermekeik lesznek a holdak, melyek szüleiket kísérik, vágyaik pedig a ragyogó égitestek, vörös óriások, koronázott csillagok. Hálószobájuk az Androméda-köd, ahol a nemesítés apadhatatlan.
Térdre borultam itt, a csontok sokaságában; amennyire elalélok az égben köttetett házasságtól, úgy fáj a jéghideg verem körülhatároltsága.
Eme szűnni nem képes gyötrelem ma már mégsem viselhetetlen: Nemezissé fajulok ugyan szerteágazó szenvedésemben, Orpheus szerzeményével lassan a zordság is véget érhet majd. Szerepem megváltozott – átadtam fontosságom világosság és Árnyékország gyermekeinek, a tökéletes kiegészülőknek. Porba hullottam, a csontvázak sokasága mellettem hasonló beteljesületlen fejezetre mutat.

Ám Egymásra leltetek… hangszerek zenésítik szerelmetek, csillagrendszerek távolsága apró lépés innen csupán. Az időben, amikor egymáséi lesztek, megszűnik a Több, és létrejöhet az EGY.

Imre Zsindely,
2020. július 29