Rendező: Werner Herzog

Irreális filmes vállalkozás, mellyel kapcsolatban az elkészültéről szóló dokumentumfilmet (Burden of Dreams) hamarabb láttam, mint az alap művet.
Herzog művészete közel áll hozzám, az Aguirre és az Enigma of Kaspar Hauser egyszerre vizionális csoda volt (naturális értelemben), valamint a lelkemhez is közel kerültek, főleg utóbbi titokzatos hangulata – mégis előbbit tartom a főművének, ahol legendás szerzői párost alkottak Klaus Kinski-vel, aki hírhedten nehéz természetű volt, és még nehezebb volt vele együtt dolgozni. Herzog azonban az ilyen, és ehhez hasonló kihívásokon keresztül készítette el filmjeit, ahol szimbolikus módon valami emberen túl mutató nehézséggel kell szembenézni, miközben az érdem maga a belefektetett munka, nem is kimondottan a megérkezés; de a révbe érés is nagyon fontos – általa felemelkedhet a lélek, és Herzog hisz abban, hogy az ember itt hagyhat maga után valami maradandót, még a minden értelemben felé tornyosuló, ám csodálatos természettel szembenézve. Később dokumentumfilmekben határozta meg magát, ami nem oly’ meglepő korai alkotásait tekintve – hisz játékfilmjei is dokumentaristák, naturalisták, mindenfajta cicomát mellőz, és néha már fájóan elviselhetetlenül, ám művészileg magas fokon mutatja meg a pőre valóságot. Mégsem nevezném realistának a filmjeit, hiszen Herzog-ot pont az teszi naggyá, hogy az emberi lélek bensőjével kommunikál, és hisz benne, hogy nagyra hivatott, olykor az emberi kapcsolatokat is mellékvágányra helyezve, ha az indokolt a kitűzött, elérni vágyott cél érdekében. Filmjei azonban több szempontból morális tanmesék is: általában aggasztó képet vázol arról a nagyot álmodóról, aki elbukik, mert túl messzire merészkedett (Aguirre).
Mindezek alapján a Fitzcarraldo tekinthető egyfajta magnum opus-ának, és egyébként is ez a legnagyobb közönséghez eljutó filmje, amiben minden egyes részlet tökéletesen érvényesül, amelyeket az előzményekben taglaltam. Herzog és Kinski utolsó közös filmje volt ez, főleg a forgatás borzasztó nehézségei és körülményei miatt, főleg Kinski miatt – ezekről fellelhető megannyi dokumentum, de a témával kapcsolatban érdemes az első mondatban hivatkozott dokumentumfilmet megtekinteni.
Sok időt vártam a filmmel, pedig Herzog műveit időnként újra és újra előveszem – de a Fitzcarraldo-val a háttér-körülményei miatt mégis vártam. Az embertelen miliőt Francis Ford Coppola rendező Apocalypse Now filmjének forgatási hátteréhez lehet hasonlítani – az alkotói vágy olyan irracionális szinten mozog, amikor a művészet átcsap egyfajta őrülebe. Ismert ez a zenében, festészetben, építészetben, és a filmben egyaránt. Egyértelműnek hat, hogy Werner Herzog önmagát visszhangozza Fitzcarraldo karakterében – oly’ mód létrehozni valami hatalmasat, amiben hajszálnyira van az elbukás kockázata – mégis valami benső erő segítségével megpróbálni felülemelkedni önmagunkon, és elkészíteni a művet. Coppola említett klasszikusa hasonlóan elbírhatatlan súlyú mű, ezért élvezeti értékét nem a felszínen kell keresni. Mégis, a Fitzcarraldo mégsem tudott olyan szinten magával ragadni, mint az 1979-es háborús etalon. Míg abban folyamatosan érzem, hogy a Pokol bugyrait tárjuk fel, ahogy Kurtz ezredes birodalmába megérkezünk, addig Herzog filmje sokkal monotonabb, ősibb, színtiszta naturális húrokat penget. Ennek okán pedig nem igazán tudom filmként kezelni – és a természeti kihívásoktól eltekintve nem igazán érzek benne feszültséget – pedig a lassú felvezetés után fontos lenne, hogy a küldetés óriási megpróbáltatásait valamiképp a néző is érezze. Egy idő után sajnos a maradék időre figyeltem, mert a hatalmas filmes vállalkozást ugyan elismerem, de a képek nem működtek olyan atmoszférikus módon, mint az Aguirre esetében; és a Popol Vuh zenéje sem volt olyan maradandó, mint az 1972-es címnél.
Kedvenc filmem, a 2001: A Space Odyssey folyamatosan olyan hangulati építkezéssel, és hipnotikus erővel dolgozik, amelyhez a Fitzcarraldo csak olykor ér fel – pedig nagyon hasonló a két mű, és kiegészítve az Apocalypse Now-val, ez a három alkotás külön dimenzióban értelmezhető, teljesen elütnek a megszokott filmes eszközöktől – és egy természetfeletti irányba mutatnak. Mind a három tisztában van az ember fizikai korlátaival, de a lelket végtelennek tekintik, és ezáltal válik a benső látásmód a teremtés eszközévé. Ezeket a filmeket meg kell becsülnünk, mert jó, ha egy évtizedben egy hasonló akad.
A Fitzcarraldo tudja ezeket, egészen ősi nyelven beszél, csak az összhatás marad el; de az is lehetséges, hogy vissza kell még később találnom hozzá. A záró képsorokban pedig Herzog-tól elütő, pozitív kép fogad bennünket, egyfajta alkotói felemelkedés – az őrület átcsatornázása valami szépbe, valami magasztosba. Ritka ez nála, mert hőseit általában a célhoz közel érve, járatlan területen mutatja, akik az utolsó lépcsőfok előtt buknak el – Kinski karaktere azonban itt nem ilyen. Különböző kultúrák találkozása, és a természettel való szembenézés útján végül megérkezik.

Imre Zsindely,
2025. szeptember 30.