Mindazontáltal.
És úgy lészen, igen.
Minden látomás egy jövendölés, és én ott leszek neked.
El nem hagylak, el nem felejtelek.
Pedig oly’ sok minden történt, oly’ sok minden változott.
Én maszkot vettem, és csak egyedül veszem le.
De te járj tovább, szemlélj, okosodj.

Rengeteg mindent tartogat még az ég.
És bár házastársam nem lettél, én szeretlek.
Betegségedben is gyógyítalak.
Betegségedben is követlek.
Talán más házakhoz is térek majd, bekopogok, és társalgok.
De semmi nem hozza vissza mosolyodat, kedves arcodat.
Szimbólumokban üzenni, mi meg nem történik már idelent.
De emlékezz, és nevemen szólíts, és álruhám felfedem előtted.
Addig, kóválygok a semmiben, a kietlenben és a hidegben.

Mégis, kapukat nyithatunk egymásnak, és időre, tükrön át, megvillanhatunk.
Legyen hát így most is utoljára, de én meghalok érted, ruhát cserélünk és szerepet.
Talán a semmi ragad el, mégis tájakon utazom, és lelkem megmarad, a Purgatórium martalékaként.
És ki ad egymásért, szónokolhat, fent a zengőn, hegyen, zene festi alá szavát.
Zene és ámulat, kehely, melyből borunkat isszuk, és erőt nyerünk, feléled testünk.
Így szólok hozzád, kis virág, bíbor mezők rózsája, halhatatlan lány.
Alkony és mint annyi est, beleremegek, majd újra egyedüllét fogad, és én eltelek emléked örömével.
Ragyogva vagy, és leszel, kedves, örökre szent egységemnek.

Imre Zsindely,
2025. szeptember 11.