Rendező: Chloé Zhao
Hogy a Hamnet miként emelkedett fel, és késztetett fokozott várakozásra, nem a rendezőnőnek köszönhető – korábbi munkái alapján korán, némileg indokolatlanul figyelt fel rá a szakma, és inkább éreztem benne nyugati lobbit, mintsem valódi értékeket. A Nomadland érzékeny és lírai hangvételén kívül nem tudott érdemi tartalmat szolgáltatni, és számomra üres maradt a film. Az Eternals-féle érthetetlen lépést pedig nem tudtam mire vélni, ezért távol kerültem Chloé Zhaótól. Hogy teljes képet kapjak róla, még be kell pótolnom korábbi filmjeit, és ha a Hamnet-et veszem alapul, indíttatásom is lesz hozzá. Ez a mű, bár szokatlan módon, némileg kívül kerül a rendezési módszereken, és tipikusan olyan alkotássá válik, ahol külön ügyeltek a részletekre, hogy ne legyen túl sajátságos, hanem váljék némileg ragyogó középponttá.
Ha az időket nézem, szükség volt végre egy hasonló, emberi, régmúlt évtizedekbe visszamutató történetre. A Hamnet olyan díszes ruhába van öltöztetve, és olyan gyógyírral szolgál, mintha egy utolsó lehetőséget még kaphatna az emberi teremtmény, hogy a múltba révedve visszataláljon saját útjára, mert túlzás nélkül állítom: több generáció odaveszett a szünet nélküli érzéketlenségben, fogyasztásban, a hagyományok felszámolásában – abban, hogy létezése nem hagy nyomot, nevét nem ismerik meg, szerelmére nem talál rá. Hiszen mi más lenne az emberi lét értelme, mint hátrahagyni valamit az utánunk következőknek? Eme vágy azonban folyamatosan akadályokba ütközik; úgy érezhető, hogy a fejünk felett döntenek; ideáinkat elveszik vagy megölik – a holnappal kapcsolatos képzetünkbe már mi magunk sem táplálunk reményt. Úgy fekszünk le éjjelente, hogy talán az álom, ami visszahív, azt újra megálmodjuk, és talán oda érkezik el a vég is. Ámbár nem így kellene lennie. Jobb lenne visszatérni az álmokba, és áthozni valamit, itt leszórni, itt átadni. De veszélyes terület ez – az ember, amilyen hatalmas magasságokból küldték, annyira fertőzi meg az ármánykodás, a cselszövés, és mérgezi meg a lelkét.
William Shakespeare az ábrándok és a lét misztériuma által vezérelve – de felszólítva a figyelmet a hatalom játékaira, még a társadalom legalsóbb szintjein is ólálkodó irigységre, az érdekvezérelt, mindent magáénak akaró kapzsiságra, vagy az egyértelmű, jéghideg gonoszságra – az emberi lélek szerteágazó ösvényeire, szerepjáték-cserékre, a maszkra, és arra, ami mögötte felsejlik – az emberi lét színpadára invitál. Vígjátékai is rétegeltek, de a tragédia műfajába tartozó művei azok, amelyekben megmutatkozik az ember mint makulátlan isteni teremtmény, és a sárdarab, amely minden aljasságra képes. A közte lévő utak feltérképezés alatt állnak, és többször a felettes én tanítja meg karakterét cselekedeteinek fontossága által, és a mű végén végül átélőjét szembeállítja a morállal, végzetével.
Chloé Zhao filmje ugyan nem első számú kísérlet Shakespeare életének és műveinek egyszerre kívül láttatására és közvetlen megélésére (Shakespeare in Love), és nem is színpadi játékában átszellemült (Laurence Olivier Hamlet-je), de mindenképp érzékeny utat választ, hogy mind a két irányt igényesen és teljes szívvel szője át egyikből a másikba.
A film első fele egy romantikus hangnemben tálalt, de míves, kerek egésznek ható, gyönyörű képekkel dolgozó előtörténet William Shakespeare (Paul Mescal) és felesége, Agnes (Jessie Buckley) megismerkedéséről és szerelméről. Úgy gondolom, ez az alkotás legerősebb pontja. Mintha Rómeó és Júlia egymásra találásába csöppennénk; illeszkedik az író lelki világához, szimbólumrendszeréhez. A házasságukat beárnyékoló gyermekhalál (Hamnet) később inspirációként szolgál az író egyik főművéhez – ezek a legmegrázóbb képsorok, amelyek átvezetnek a színpadi előadáshoz, a Hamlet mű születéséhez.
Képi varázsát itt sem veszíti el – egyetlen kritikám, hogy a második rész az első fél ünnepélyességét, folk jegyeit, bensőséges hangulatát átadja a sietősebb biográfiai vonalnak. A rendezőnő filmje egyébként ironikus módon nem a vezéralaknak, hanem Shakespeare feleségét játszó színésznőnek, Jessie Buckleynek ad igazi teret – játéka végtelenül mély; a gyönyört, a szerelmet, de az elvesztést és a fájdalmat is átütő erővel adja át. Az arcáról olvasható karakterének minden rezdülése – és úgy érzem, ő teszi meg a legnehezebb utat, övé a legnagyobb szenvedés, de egyben a film végi feloldozás is. A néző átérzi, hiszen Agnes volt ott gyermeke halálánál – egy olyan gyermek elvesztésénél, aki áthallásos, közvetett módon magára vette a halált lány ikertestvérétől, Judithtól.
A további inspiráció, ami Shakespeare művének keletkezéséhez vezet, természetesen vérzően valós gyötrelemből ered – mégis Agnes volt jelen Hamnet halálánál, amiért ugyan William nem hibáztatható. Ugyanakkor az a hirtelen csend, majd az érzelmi kitörés, ami a gyermek halála után Agnesre nehezedik, félelmetes – Jessie Buckley csodálatos alakítást nyújt.
Mellette egy kissé elhalványul egyik kedvenc kortárs színészem, Paul Mescal – a drámaíró szerepét kiemelten hozza, ám a forgatókönyv miatt nincs lehetősége olyan kifejező, mélyen emberi, katartikus alakítást nyújtani, mint színésznő-társa. A keret azonban annyira erős, minden kép- és jelenetsor annyira érzékletesen apró szépséggel átitatott, hogy visszarévedést okoz egy lassabb, odafigyeléssel teli időbe.
Ezért is fáj nézni kissé: valamikor természetes volt, hogy kockázatot vállaltunk akár egy ismeretséggel, egy izgalmas kalanddal, akár egy szerelemmel – hogy valóban érdekelt bennünket a másik ember. Mit mutat, hova vezet, én hogyan hatok számára, mit árulnak el a szemei, tekintete. Ennek hátteréül több mágikus évtized is dalolt, gondoljunk akár a harmincas–negyvenes, akár az ötvenes évekre, vagy az aranykort visszahívó kilencvenes évekre. A történelmet akkor is átszőtte a sötétség, de benne az ember mert ember lenni. Ma ez hiányzik. A túlzott individuum önmagában lehet végtelen lehetőségek forrása, ha az alkotásra való indíttatás megnő. Ám a magunkra figyelés jelen időkben kap egy fagyott köntöst – a másik embertől való távolságot.
A Hamnet minden porcikájával azt üzeni, hogy van még fantázia, van még lehetőség: ahogy William Shakespeare is a múltba nyúlt vissza, hogy traumáit feldolgozza, még ebből a szürkeségből is virágot lehet növeszteni; kellő költők és romantikus szívűek kellenek hozzá. Példa akad arra, amikor sötét, drasztikus korokban valami erényes született – és az hátrahagyatott az utánuk érkezőknek.
Imre Zsindely,
2025. december 10.