Rendező: Fehér György
Tarr Béla közreműködő volt ennél a filmnél, de akár az ő rendezése is lehetne – Fehér György jelentősen idézi meg a stílusát, és természetesen van annyira teljes értékű mű is, hogy önállóan is megállja a helyét. Sőt, ha a Sátántangó előtti Tarr-filmeket nézem, a Szürkület meghaladja azokat, még a Kárhozatot is.
Annyiban mindenképp eltér a Tarr-féle iskolától, hogy épít a cselekményszálra – azonban a slow cinema tulajdonságaival: lassú, átszellemült képek; elidőző kamera. Az atmoszférateremtés véleményem szerint kifogástalanra sikerült, ezért a film megérdemelne több említést. Nem hinném, hogy kizárólag a Tarr-darabok összevetésében lehetne beszélni róla: ez egy kompakt mű.
Vannak persze apróbb észrevételeim, amelyek kissé távolságot tartanak az alkotástól, és még gondolkodom rajta, de egészében egy nagyon különleges magyar filmről beszélhetünk: szinte kuriózum, és sajnálatos, hogy nem büszkélkedhetünk számos hasonló vállalással, bár a rendező következő filmjét, a Szenvedélyt még meg szeretném nézni.
Talán lelkileg megerőltető folyamat volt, hogy négy Tarr Béla-film megtekintése után ültem le a Szürkület elé, de egyfelől rövidebb volt, ezért befogadhatóbbnak tűnt; másfelől pont ezért éreztem késznek magam rá. Mellesleg az elmaradt művek Tarr halála miatt meghatározták az egész hetemet, és illeszkedett a koncepcióba, miszerint egy hozzá köthető, de mégis más rendező által megidézett vízió részese legyek.
A mű Friedrich Dürrenmatt irodalmi alapanyagából készült, és később egy mainstream hollywoodi feldolgozás is létrejött Jack Nicholson főszereplésével (The Pledge, 2001).
Időt nem hiszem, hogy fordítok rá, hiszen a kegyetlen gyerekgyilkosságról szóló történet eredeti látomásához ízlésem szerint jobban illeszkedik a Fehér György által megteremtett atmoszféra és környezet.
A nyomozók – köztük a főszereplőt játszó Haumann Péter – hiteles alakítást nyújtanak, ahogy a K.-t alakító Derzsi János (A torinói ló) is emblematikus megjelenéssel bír. Magukat a színészi játékokat nem lehet hagyományosan értékelni: több jelenet hirtelen megáll, akár párbeszédek közben is, mintha megállt volna az idő. Ekkor következik a film stílusára jellemző hangulatépítés, mély atmoszférikus tónusokkal, lassú, végzeti időket szimbolizáló képsorokkal.
Szükségeltetik hozzá némi türelem, de mégis működőképes, még ha nem is tisztázódott bennem teljesen, hogy szükséges volt-e minden egyes alkalomnál az adott beállításokat használni. A problémám az, hogy nemcsak a történethez szükségeltetik megoldókulcs, hanem a szerkezetet illetően is: hogy a külsőségek mikor, mely ponton működnek szinkronban a filmnyelvvel, és mikor alkalmazza őket túl az alkotó.
Letaglózó, ahogy a film kinéz: megannyi kisfilmet lehetne összevágni belőle, és kellőképp használja a lehanyatló korokat szemléltető zenét is, amelyet én Kate Bush „Hello Earth” című dalának végéről ismertem. Az eredeti zenei alap pedig egy grúz tradicionális szerzeményből, a „Tsintskaro”-ból lett átemelve.
Kifogástalanul együtt lélegzik (vagy haldoklik) a képekkel, és többszöri motívumként jelenik meg. Ezekben a percekben eléri azt a magaslatot a film, amit a későbbi Tarr-szentháromság (Sátántangó, Werckmeister harmóniák, A torinói ló) is képvisel: végtelenül hömpölygő, sötét képfolyamok, melyek elviselhetetlenül sivár, szinte a néző lelkére nehezedő terhet adnak át – kristályosodva a szépségben, amely a fájdalmakon keresztül érinthető. Feloldozás azonban itt sincs, ezért az átélő együtt bolyong, keres és kutat a szereplőkkel; a cselekményt illetően pedig csak sejtetésig jutunk.
A magas minőség végig fenntartott, ám a részben megmutatott történetvezetési szál és a lassú, művészi periódusok kísérleti módon, kevésbé magabiztosan férnek össze.
A teljesség itt törik csak meg: ugyan a rendező mindkét vonalat elindítja, de nem jutunk el megérkezési pontra, és folyamatosan váltakozunk a megálló, majd az éppenséggel hangyányit elinduló időben. Kísérletnek mindenképp érdekes, egy benső konfliktust ad át, és szinte egyedivé válik, de talán kimondható, hogy ezen formula tökéletesítése későbbi címekben valósulhatott volna meg igazán.
Mégis megmutatja, hogy milyen művek születhettek volna itthon, de nagyon ritka eset, hogy ilyesmi sikerült (az említett Tarr Béla-filmeken kívül nem is tudok mást megemlíteni). Egy érdekes irány – érdekes és inspiráló –, ám sajnos ezt a példát kevesen követték itthon.
Ha Tarr rendezte volna, talán nem foglalkozott volna ennyit sem a cselekménnyel; és ha bűnügyi filmként nem is működik igazán, mégis értéket közvetít, hogy slow cinema jellege mellett is megpróbálta feltérképezni ezt az utat. Számomra a makulátlan látvánnyal bíró külső és a teremtett hangulat, a szenvedést átadó összegző erő emeli fel ezt az alkotást a magasabb szintekre.
Ha eszközeiben van is párja, a magyar filmművészetben keveseknek sikerült hasonló létélményt lehívnia…
Imre Zsindely,
2026. január 11.