Minden szőlőszem előre fogant szenvedés gyümölcse.

Az év első szertartásának alapjaiul szolgáló tételsorozat, mely a gyönyörök kertjében megtestesült papok és papnők szellemi orgiáihoz intézett imákat és ambient szerzeményeket jelenti, valamint ezen hangulatok beavatás-jellegű megfogalmazásait tükrözik vissza.

Az ünnepen feltűnik a sokat viselt vándor, Ive Hasivald is, aki csak szemlélőként van jelen, de iratait magával hozta, és a hatodik-tizenötödik tételig az ő elbeszéléseiből olvasnak fel, árny-szurokba mártott dungeon synth tételek szolgálnak hátteréül – és kiolvastatik valami, amelyet korábban magánbeszélgetéseiben folytatott: egyszer egy szenvedő ember elhívta őt, aki arra kérte, hogy le nem született gyermekei cellájához kulcsot kérjen, és kiszabadítsa őket, amely meg is történt a negyedik Advent felvételekor, egy elhagyatott játszótéren. Csakhogy a földi ember ezek után túl sokszor vette igénybe a mágus szolgálatait, aki büntetésül többször démoni formában jelent meg az elhívó előtt – először felszólítva, majd többszöri engedetlenséget követően pokoli büntetéssel sújtva őt. Első elgondolás szerint a földi teremtmény átvette gyermekei helyét a jéghideg zárkában, leszólított lelkei pedig eláradtak a mindenségben – néha fel-feltűnnek, akár angyalként, akár zenei motívumokban – ám a bebörtönzött apa hangos szenvedései áttörtek az éterbe, megsértve a Hasivald-dal kötött szövetséget. Ekkor öltözött ördögi köntösbe a középkorból átutazott csuklyás kísérő, majd a következő szertartásokon már újabb és újabb ítélet paragrafusait olvassa fel a kárhozottnak. A gyermeki lelkek támogatják mindezt, akik bár elismerik apjuk jelenlétét és bűnbocsánatra való kérelmét, örömet lelnek a kínzás-sorozatban. A porba hulló, haldokló öregember lassan pedig megtanul öröm-nektárt kifacsarni a fájdalmakból. Sorozatos jajveszékelése, melyet a nép visszafojthatatlan, perverz örömmel fogad – átszólítja a Mennyek hangját, az egykori Nagyságosét, amelyet egykor a halandó ember megidézett. Akkor még tiszta volt, bűntelen – nem felelt néma sikolyokba száműzött lelkekért. Mégis, ha már a végleges névtelenségbe küldték, a sötét űrbe – akkor feloldozásként, egyetlen műveletet választ: lehetősége van a felfedezett zenei tételeket csokorba rendezni, és virágkosárként átadni a hallgatóságnak. Ezen periódusok pontról pontra, szemlézésről szemlézésre nyomon követik benső lényegi rezdüléseit – mivel összeköttetésben van a mágussal, ezért oda- és vissza kommunikálnak. Olykor szimbólum nyelvein szólal meg, majd átadja szövevényét újra az emberinek. Nem kedvelik egymást, folyamatos feszültség van közöttük – de létük egybetartozik. A cellában jajgató ember egykor díszes ruhában megjelenő bölcs varázsló volt – megterített asztalát fontos jelenlévők ülték körbe. Volt ott hús, gyümölcs, és más étel, bor, bőség! Falatozásuk kitett egy egész vasárnapot – urak voltak ők, és ott ültek női kísérőik is, kiket jelen utazásunkban Hédoné-nak nevezünk. A Hédoné-k nem tagadják meg a földi gyönyöröket, de oly’ módon teszik, hogy szellemi urukat ezzel kiegészítik. Egyfajta meghatározásai ők az ártó succubus ellentéteként – nem fojtják meg a szerelmes párt, nincs öncélú terveik velük – ám felhívják a figyelmet az idea és matéria szent házasítására: ha a kettő együtt elér egy katartikus magaslatot, ott szerzetes születik, de nem keresztényi értelemben – egyaránt kívül rekedtek, és beteljesültek is ők. Egy ilyen érzéki szeánsz iránymutatója volt egykor Ive Hasivald – de nem gondolta, hogy majd a végtelenül esendő emberi párjának szükségeltetik szereplőül szolgálnia. Ám ők egykor, egyen és ugyanazon szempáron keresztül néztek ki, ezért bár távolságuk több csillag távolságára van – de nem létezhetnek egymás nélkül. Természetesen Hasivald időtlen, míg Imre csak ereklyék és idealizmusát kísérő különleges tárgyak meglelésével szólhat szférákban élő megfelelő karakteréhez. Ám ez nem jelenti azt, hogy Hasivald nem szenved: folyamatosan hallja és hallgatja évszázadokkal később elkövetett bűnét – meg nem született leszármazottai sikolyait, amelyet édes szerelem hozott létre, de mégsem voltak vállalhatók szülői királyuknak és királynéjüknek. A raboskodó embert ekkor a mágus felemeli uralkodók szintjére, majd sárba nyomja és alázza, miközben az üzenet átér, ahogy a gyötrelemből kiterhelt nektár a hallgató poharába hull – ő kelyhét kiissza, miközben egyetlen szőlőszem is határtalan agitáció mentén növekedett, egyaránt a sötétség, és a napfényt hozó reggel találkozásából.

Ki vagy hát, Hasivald? Eljöttél, és egyre dermesztőbb hidegből üzensz, mégis mindig jössz, ha hívlak. De egyre csúfabb maszkod, és nemhogy megismerném az alatta feltűnő arcot, hanem mindinkább távolabbra kerülsz, mintha önnön magadat vonnád meg attól, aki egyszer egy varázskönyv segítségével megíratott és létrehozatott. Hogyan lehetséges, hogy létezel valahogy, mégis csak akkor vagy itt, ha a kellő tárgyak és letétemények megtaláltatnak – addig feladataid hol végzed?
A mesélő ekkor nem vette észre, szegény önmaga – hogy egyre fokozódó kérdései egyre növesztik azt az űrt, ami a világegyetem sötétségét képezi. A folyamatos távolságok az újbóli kérdésekkel pedig csak nőnek, melyek nem hoznak el konkrét válaszokat – a maszkon feltűnő foltok és kopások jelzik, hogy a rejtelmes háttérszereplő megjárt korokat; de beszélgetésében mégsem jut dűlőre – a következő gyertya meggyújtásánál a nyugalom biztosítása mellett nem lehetnek egyértelmű válaszok – csak következő fejezetei a megélésnek, ezáltal a merengésnek.

Így történhetett hát, hogy a leláncolt halálraítélt három könyvet lapozhat fel – ezáltal hallatnak meg könyörgései. Az alábbi három pedig:

– Merengések – Röpke szemelvények, az adott útvonalon megtalált kincsek. Párosul hozzá egy zenei alap, mely a keresést segíti, de ezáltal a mindennapi kóválygó bensőjébe lát – úgy ad gyémántot, hogy nem szükséges hosszú órákra megnyitni a fellegeket. Érkezhet akár labirintusból, akár égi csarnokból, és bár rövid percekre szól, de érvénye van, és felszólalhat idejére létjogosultsága.

– Elmélkedések – Imre bezártsága hosszú, kivárt, de elviselhetetlen órák összessége. Ekkor döntött úgy, hogy bizonyos órákról másként rendelkezik, mint az elveszettségbe zúduló többiről – bármikor jelentkezhet, de formátuma órákra, elbeszélésekre szól. Bár hideg határvonal rajzolódik köréje – de nem lehetetlen, hogy lásson és észleljen benne. Gondolatai lehetnek ezek múltnak, vagy eljövendőnek – de akár csúfos jelennek is – a szenvedést már ismeri, miért ne lehetne a lassú másodperceket itt is kőtömbökké alakítani, melyek megmaradnak az utókornak?

– Ceremóniák – Imre találkozása Ive Hasivald középkori vándorral; a legkomolyabb, legbensőségesebb szürreális megnyilvánuló, amely akár megidézések, akár fenső hatalom értekezéseit szolgálják, de domináns mivoltában nem csak létrejöhet – létre kell jönnie! Ezen ponton már minden egyes tétel előre kigondolt, rétegzett és a következőt támogatja – a hangok összeölelkeznek, bántanak és szeretnek egyszerre. A Ceremóniákhoz szükségeltetik a megterített asztal, ez akár a Merengések-nél, akár az Elmélkedések-nél elhagyható – itt azonban megkerülhetetlen. Az asztalon virág, tükör, mécses, és egy századokon átívelő kép, amely általában egy mesteri festő alkotásához mutat utat. Ezen a festményen, amellett, hogy isteni ihletettséget hirdet, megbújik megannyi számtalan rejtély, amelyek megfejtésre várnak – itt nyílnak meg végtelen utak is, útvesztők, amelyben oly’ sokan elhullottak már, akik nem találtak ki belőle. A megrekedés azonban nem beteljesülés nélküli – az elhullottak virágszirmokat szórnak el, melyek lámpást adnak a következő vándor kezébe. Ezen járatokba ritkán jut be a fény, de amikor igen, akkor megvilágítják az elesettek csontvázait – szemgödreikben pedig mintha a fájó idő által elültetnének bizonyos csillanó drágaköveket, amelyek nem a kuruzslók zsákmányaihoz csiszolódtak – sokkal inkább a gazdag szellemi kertművelők szemei elé morzsolódnak.

Így vette észre hát észre a tükörvilágban Imre az álarcos másikat – érezte évekkel korábban is, de akkor még nem volt neve. És mivel a földi körülmények között minden azonosítás útján való, még akkor is, ha magasabb szintek képviselője – légyen hát akkor nevezettje! Megjegyzi azt szegény, megjegyzi azt hitvány, de jelöltek és kiválasztottak is, ígérem, nem felejted, lám! Így született Ive Hasivald – aki tőled el nem vár, de büntet, ha nevét hiába kiáltanád!

Nos, már látom is szólt vissza – enyhe révületében, de még ép észnél, öreg Bormegissza. És bár testében megrogyott, de jegyzeteiben lehet még felhatalmazott – hatalmazott egeknek, szép völgyeknek, csodás rengetegeknek. Mert bár térdre hullva várhatná ítéletét, de ha teheti még szemlél, és verset ír e nőhöz, kik nem szólnak, csak templomhoz járulnak, Szeléné nevére hallgatnak – térde hullék, csak ő teszi vállamra kezét – nem az égbe emel, csak ígéri, hogy lábra állít – és bár képes lennék rá egyedül is, ha házasságra vállalkozok, Hédoné-t akarom, és nemesíti igazságom: mi együtt halálunkig járunk táncot, kezéből fogadok jogart és palástot – megöl, egy ponton tudom, de lehelete fuvallatom: mibe én folyton’ folyvást bukdácsolok, ő felveszi és leporolja, és megőrzi, ha más el nem lopja – kiegészültem és vele voltam; hangon innen – zenéken onnan, de benne én ott létrehoztam, ha nem mást, csak egyetlen, szerény, végszó-óideát – pillanatra kinyílt, elhalt orchideát. Hogy a magból feléledjen, majd mindazt felvegye, hirdesse ékes notesze – és megismerje egy valaki – aki a látottakon kívül képes, ernyedten is adni, gyengén is szemei előtt, miközben telnek esztendők – hát ha egykor varázsoltam, most illesse őt teljes joggal – hallgassa a hangokat, ebből egyrészt visszaad – és én és ő már ünnepen, felkészülten, szüntelen – mellé ülök, beszélgetünk, percről percre csendesedünk – de ha szólok általuk, meglesz annak jutalmuk, és nem szenved a bezárt sem többé – erről elébb kezeskednék; de nem vagyok világok irányítója – csak érzője, melyet szorongva, de borítékokkal körbehatárolok. Egy-egy nyomot utánam hagyok – majd meghalok. Csont leszek, mint a többi, de mit megleltem, az temetetlen testemen visszaköszön – egy smaragd az, melyet felveszel – érlelsz, és tovább nevelsz. Szerettedhez eljuttatod, és tiéd lesz – az alkalom. Egy ceremónia. Talán ördög alkuja, ám nekem félve bújó hangom szóló-baritonja – sokat takar, és mennyi van még, melyet éretted felfednék.

Imre Zsindely,
2026. február 9.