Kinyitott egy ajtót, majd mögé nézett, de nem lépett át rajta. A névtelen moraj búgó jelenléte fogta körbe, majd megdermedt. Bámult bele a semmibe, pillantását nem vette le a fekete lyukba gravitáló szobáról, melynek előtere kristálytiszta alakzatokat láttatott, mintha isteni pontossággal lettek volna megtervezve. A váróterem csalogatta, a kiszűrődő kávé illata felélénkítette, és talán andalító muzsika is átszűrődött a hangcsatornán, de tekintete még mindig iszonyatos félelmet tükrözött. A hely maga születése előtti templom volt, mely az eltelt idő alatt megmaradt az időtlenben, így falai és oszlopai ugyanabban az épségben álltak, mint lehívatása idején.
Kezdet:
Zöldellő Julián az élénk tavaszi rengeteg dús forgatagában fogant, a titkos, járatlan ösvény túloldalán fekvő csermelynél szeretkező felmenői sóhajaiba ébredve, ám születése után azonnal elválasztották anyjától — a nő hasát a szülési procedúra közben felvágták, a gyermeket kivették, majd összeöltés helyett kibelezték — apját pedig még korábban, kitalált vádak és egy ármányos eljárás útján felakasztották. A gyermek egyedülálló különlegessége azonban nem juttatta erre a sorsra: világosszőke haja szinte világított, mintha glória vette volna körbe, teste körül fehér, élénk határvonal húzódott, mintha érinthetetlen lenne. Aki a kisdedet a kezében tartotta, szinte átvette a ragyogást az érintkezés mentén: bármivel próbálkoztak, hogy megöljék, a vakítóan fehér búra megvédte őt.
Egy olyan korban vagyunk, amikor a tiltott, az intézmények fennhatósága alól kihágást kereső szerelmesek halálra ítéltetnek — korlátozott mindaz, ami nem bejegyzett, vagy aki a varázserdőben keres menedéket. Megtörtént, hogy kosárba szedett gyümölcsök és növények látták el egy férj sebeit — asszonyát szemei láttára végezték ki, majd több hónap éheztetést követően végül agyonverték. Gyermekeik a kunyhóban égtek, amelyet rájuk gyújtottak, miközben aludtak. Bárki, aki felfedezte a tiszta, éteri patakokat, az angyali segítségként szolgáló gyógyító bokrokat, azokat mind eretnekség címszava alatt ítélték el, majd pusztultak el — ha betegség dúlt, akár a fekete halál, szinte feloldozást jelentett a szabadság ilyesfajta elnyomatása okán. És talán, mert a halhatatlanság sugallata és uralkodó, bűvös érzete járta át a vizek és erdők mély szegleteit, az ide járó embereket nem lehetett kényszermunkára fogni — az e helyre járulók elmélkedtek, meditáltak, eszmét cseréltek egy fensőbb létezés elérése reményében. Éden szelete ez — Isten látóteréből vagy kikerült, vagy azért maradt fenn, mert Ádám és Éva lába soha nem járta be ezeket a partokat.
Kimondottan e helyen kigondolt gyermek azonban Zöldellő Julián előtt egy sem volt — az ádáz csata, amelyet a helyi templom és annak vezetői vívtak ellene, iszonyatot vont maga után, és lassan elhagyatottá vált. Azelőtt gyógyításra, enyhítésre, lelki támogatásra használták a vidék adományait, de hogy lett volna-e szerelmespár, aki e szent égisz alatt talált volna egymásra, a benső kutatások alapján kizárták. Ive Hasivald és Drága Szeléné voltak az elsők, akik az ezüsten csillogó Hold fényénél adták át magukat az édes gyönyör ölelésének — még akkor is, ha tudták, ezzel emberi formájukat felváltja valami más, amiben hittek. Vállalták a meghurcoltatást, ezzel együtt a többé soha nem találkozást: Hasivald sötét mágussá formálódott, és még emberi mivoltában meg tudta bosszulni apját. Szeléné az égbolttá lett, mindig is oda tartozott — röpke földi útja talán szépségének láttatása miatt volt elkerülhetetlen, hogy ilyesvalaki mégis létezik.
Az idea, miszerint ő felmagasodik, de le nem szólítható, a világ leggyötrelmesebb szenvedését vonta volna maga után, mégsem történik meg a számítható időkön belül — az ilyesfajta megközelíthetetlen forma cseppjei évezredenként egyszer, ha talajt érnek. És már együttlétükben is sejthették, hogy amíg az Univerzum magába rejti ködei színét, ők egymást mint vágyképet szeretik, mint megfoghatatlant, mint lebegőt — nincs szükségük a testükre.
Természetesen Hasivald sétál odalent — ő maga segítséget nyújt majd meg nem született lelkeknek, hogy útjukat megleljék. Felfelé néz Szelénére, szavait megválogatja — a nő nem mindig tekint vissza rá, mert feladata kozmikus jellegű: a Teremtőt segítve a könnyed, halk átvezetőkön dolgozik, ébrenlét és álom kapujában. Elemi súlya nincs, anyagi életében is törékeny volt, szinte a legszelídebb szellő is belekapott gyöngysor hajába.
Hogy miért alázták meg ily’ gonosz, alávaló módon, nem megválaszolható, de egyet mondhatok: ami az égiben a háttért táncoltatja, az némiként libbenő megnyilvánulás; létezése sosem kapható el az adott pillanatban, mindig utólag ismerhető fel. Percekkel előtte végzi el küldetését, mint azt a halandóság felismerné, utólag azonban megkerülhetetlen műve. Inspirálja a napi dolgai alatt összeroskadót: a terhet cipelőt, a naphosszat vajúdót, vagy akár a nincstelen árnyat, ki szinte láthatatlanul vonul végig a létezésen — ők mind a magasság felé tekintenek; Szelénére. Az ilyesforma, egyedi megnyilvánulás a felhő fölött hatalmas — hogy a mérleg nyelve kiegyenlítődjék, vállalnia kell a legnyomorultabb áldozathozatalt. Mielőtt azonban ezt megtenné, benső lényegéhez hasonlóan megéli ugyanezen minőségű szerelmet, hogy a sárban, mocsárban is bizonyítékként szolgáljon: Szeléné maga Aithér női megfelelője, az uralkodó fény egyszem, fenséges királynője. Ő maga az — mert annak, aki fejét lehajtva ballag, szörnyű tette előtt, mielőtt életét oltaná, még fülébe suttog, vagy akár két kezét vállára helyezi — végkifejlettől függetlenül gondját viseli. Nőként. De hol a férfi?
Az apa, Hasivald kiléte különböző spirituális missziók feltárása és a jegyzetekből kihámozható, félbehagyott leletek összessége. Történetünk előképe után az ő fiatalkorával foglalkozunk, mielőtt fia, Zöldellő Julián hiábavaló meghurcoltatásáról írnánk — mert egészen felesleges volt megtöretése, mondom én. Az ajándékfiú, a szőlőtőkén nemzett, a borpap, kinek életének vége nem értelmezhető, mert olyan nincs — teljesen elképzelhetetlen. Az örökké élő. Az Isten, ki majdan hat napon át teremt — ám hogyan is lenne másként, hisz mint anyját, őt is megpróbáltatják. Hogy érez-e fájdalmat? Talán igen, de nem halhat bele. Ragyog, hajkoronája ma is vakító, világos fényben — de arról alig beszélnek, hogy szívében mi zajlott le. Minden egyes kardszúrás nem testét, hanem lelkét érte. Gondolataiba azonban kétségkívül anyja tör utat, sérthetetlenségét is tőle örökölte. Apja, a kóválygó, a helyenként ceremóniákon, meditációkon feltűnő egyén, kissé elmarad igyekezetében — és e tekintetben különösen. Mégis, Julián egyszer rájött, hogy apja egy emberi hajótöröttel kommunikál: egy Imre nevű egyénnel, aki elvesztette mindhárom gyermekét.
Hogy ez az ember miként nyitott ajtót hozzá, máig kérdéses — nem válaszolták meg, vagy nem válaszolhatták. Annyi fennmaradt rege maradt csupán, miszerint Imre egy karácsonyi éjjelen kisétált egy elhagyatott játszótérre, majd ott igénybe vette Hasivald korábbi szertartásokon tanult gyakorlatait — miszerint ha félholt lelket, ha anyja elvetette, de apja kívánta, vissza lehet terelni a szeretkező felek gyermeket leszólítása előtti időbe, és ki lehet szabadítani ezáltal a megrekedt lelket. Imre esetében két lányról, Hannáról és Lénáról, valamint egy fiúról, Lénárdról van szó — ebben ajánlotta fel segítségét az éteri apa, akit egykor a gyönyör kertjéből való kiűzetés után felakasztottak.
Azóta maszkot öltött, csőrmaszkot, pestisdoktorét — hisz emlékszik még arra, hogyan pusztított a pestis; ő mégis áldotta ezeket az éveket, mert a gyötrelem a templomi intézményből származott, akik megöltek mindenkit, aki benső elhivatottsága alapján választott magának társat. Még mielőtt ezt megtehették volna, ő isteni gyermeket szólított le, akit már hasonlóan nem ismerhetett, mint Imre a sajátjait. Közös vállalásuk volt, miszerint egy profán ember, Imre, megszólít egy két világ között rekedt misszionáriust, aki az Istennek tetsző ruha ellenkezőjébe van öltöztetve: fekete köpeny, egyszínű mellény, gondosan, de pokoljárásra varrt ruházat; groteszk madár képére formált arc, mögötte egy megtört, szomorú lény ábrázata.
Nem engedhető, hogy az ugyanehhez hasonlítható gyűlölet ölje meg három ártatlan gyermeket, még ha ellenzett kapcsolatból is származnak mind — vagy épp ezért! Megmenti ő mindet — de dolgában, szorgalmában elfelejtett Szelénére nézni, ahogyan kedvese is egyre kevésbé tette: nem kapott választ kezdeményezéseire. Hasivald, dolgában, magára hagyta Szelénét; az Ég és a Föld gyászos távolságot növesztett egymástól, és megkezdődött a reménytelenség kora, melybe a két szélső istenség visszavezeti a napsugarakat. A teljes méltóságától megfosztott két egyén a hétköznapiba nyúl le: ami ott születik, ünnepnap maga — ezért tudható, hogy ez bármely napból átformálható és létrehozható.
Így ültek ők helyükben — Szeléné, Hasivald és Zöldellő Julián —, de félig mesélt történetet hallanál, ha nem lenne ott látható Bormegissza Imre; gyermekei nevét már felsoroltuk. Kivel kezdjük hát? Lépj elő, poros-koszos, de elegáns vándormadár. Az első fejezetben lép elő Ive Hasivald, ki megbosszulta apja halálát, és revansot vett Malfeten, de akasztását a későbbiekben mégsem kerülhette el, mert túlontúl imádta Szelénét, az egek dámáját, szíve kiegészítőjét. Két világ közé épp ezért rekedt — továbbadott egy életet, tudva, hogy halálsor várja. Imre pedig, habár tényszerűen tett, nem eleget: nem emelte magasba kardját, se nem öltött páncélt, nem tartotta ki pajzsát — és odalettek.
Azóta féllény ő… de még élénkíthető. A három gyermek, bár haragjuk hasonló villámokkal sújtó feljebbvalójukéhoz, mégis megértőek egy ponton, és ha apjuk ceremóniaként rendez asztalt, kosarat, képeslapot, talán egy következő alkalommal, amikor az emberek pihennek — igen, ünnepnapon — szót intézhet a megrekedt bűnbeesetthez. Hasivald ránéz olyasféle mély, sötét, űrbe hulló szemével, mint ahogy Julián találta szembe magát önnön valóságával, amikor tükörszobát nyitottak neki, és abban felismerte egészét: hogy mi is ő — kreáció, fensőbb én, talentum.
Igen, Hasivald egyszerre néz fiára és egyben az egyszerű emberre, Imrére — vajon foglalkozzon-e vele? De felidéződik egyszerre, minduntalan… Gyermekek, ahogy szárnyaltak a játszótér fölött — az túl volt minden hangon… ott istenek beszéltek a halandó néppel, hiszen minden siralom egyenlő egészben. És egy május végi napon, ahogy márványba foglalják angyalok képmását, ahol koporsókat engednek a földi rétegekbe, ott majd kíséri őt egy sejtelmes látogató — nem ijedelmes, csak időket magán hordozó. Csőrmaszk legyen az, vagy madáristen jelmeze — ha ember szimfóniát hallat, azt érlelni kell, mint idős bort, mely ezt megnyitotta, mert nélküle magányában maradt volna.
Imre ekként asztalára helyezte — poharát is, mely üres még, de talán az ősz egységét belé töltheti —, és köszönetet mond, majd felmagaslik, felegyenesedik. Hisz hogyan is lehetne másként? Ha az ember megernyed, az istenek is szenvednek.
Bormegissza Imre,
2026. március 17.