Rendező: Vincenzo Natali
Kevesen látják meg ennek a filmnek az értékeit, ami számomra elég különös — hiszen az 50-es évek sci-fi horror klasszikusainak hangulatát hordozza, és a kivitelezés is minőségire, egyfelől bátorra sikerült. Vannak benne szélsőséges jelenetek, de ennél a műfajnál számomra pozitívum, ha a rendező nem biztonsági játékot játszik.
A 90-es években épp elég buta sci-fi förmedvény készült (gondoljunk a Proteusra, a Creature-re és társaikra), amelyek érdekes koncepcióval dolgoztak volna, de a végső forma nem állt meg a saját lábán. Ideje volt visszatérni a gyökerekhez, Howard Hawks-hoz, Philip Kaufman-hoz, Robert Wise-hoz, John Carpenter-hez, David Cronenberg-hez, de új, progresszív irányokra is szükség volt.
A Splice végre egy üde színfolt a műfaj elkötelezettjeinek — ám egy furcsa házasítást használ, ami a legtöbbek számára talán az első taszító tulajdonság lehet: mégpedig, hogy családi dráma köntösébe öltöztet egy alapból különös rémről szóló történetet — de mindezt nem Spielberg-i, hanem a felnőtt nézőket célzó módon teszi, ami számomra működött.
A film megannyi részletéről süt az alaposság — az alapbonyodalom is megfelelően felépített, hagy időt a kibontakozásra, és kellő feszültséggel dolgozik. Mellesleg a két főszereplő, Adrien Brody és Sarah Polley is átélhető alakítást nyújt — főleg utóbbira figyeltem fel (a Dawn of the Dead remake-ben, korábban Atom Egoyan érzéki művében, a The Sweet Hereafterben, ma pedig rendezőnőként próbálkozik). Párosuk kellően megszállott: olyan emberek, akik kísérleteikben rizikós határokat feszegetnek, és végül a munkáltatójuk ellenében, külön utakon valami olyasmi felfedezésére lelnek, amely egyszerre lesz hatással szakmai és magánéletükre egyaránt.
Ezután kezdődik a teremtménnyel való ismerkedés, akit később Drennek keresztelnek. Megtévesztő, hiszen fiatal korában még valóban szerény, kedves teremtés — de ő maga sincs tisztában azzal, hogy testének változásai hogyan alakítják át viselkedését. A tanulási fázisban több megmozdulása is bizarrnak hat, de még értelmezhető; később azonban, ahogy akár megízleli a vér ízét, vagy ahogy szexuális értelemben felfedezi érett mivoltát, már sokkal kiszámíthatatlanabb jelenetsorokat kapunk, amelyek pont megfelelő időben érkeznek, fokozva ezzel az egyébként is nyomasztó légkört.
A sci-fi horror mint olyan pontosan az ehhez hasonló cselekményekért találtatott fel, hogy ezáltal — a film felfedezőihez hasonlóan — kitágítsa a határvonalakat, és olyasmivel próbálkozzon, amely követendő példává válhat a későbbiekben. Természetesen a Splice nem egy új Alien vagy The Thing — mégis, nem áll távol tőlem, hogy egy lapon említsem ezekkel a címekkel. Ráadásul bőven van benne annyi ötlet és kreativitás, amelyet nem sokan próbáltak meg előtte, vagy legalábbis nem hasonlóan biztos talapzaton. Egy pillanatra sem éreztem üresjáratot, ahogy a két főszereplő közelségét és távolságát, majd ennek hullámvölgyeit is említésre méltó módon tálalta.
Utolsó hasonló darabként pedig meg kell említenem David Cronenberg The Fly című mesterművét — a kísérleteket végző tudósok ugyan nem a saját testüket és létüket kockáztatják (bár egy ponton van erre utaló jel), ám a következmény, amelyet az elsőre ártalmatlan laboratóriumi fejleményekkel idéznek elő, végül hasonló tragédiává növi ki magát, mint az említett, 1986-os sci-fi horror etalonban.
A zavart pedig a konkrét hormonális és személyiségi változások, illetve deformációk mellett az is okozza, hogy a tudósházaspár külön utakon közelít a lényhez. Amikor Elsa saját gyermekét kezdi el látni benne, Clive szólítja fel óvatosságra — amikor pedig a nő veszi észre az aggodalomra okot adó részleteket, a férfi válik engedékenyebbé Dren felé. Mindez pedig észrevehetetlenül lappang a háttérben, mígnem végül visszafordíthatatlan károkat okoz.
A kreálmány elnyeri végső formáját, és már nem is hasonlít gyermeki önmagára. Nem is várható el, hogy cselekedetei — mindezen változásoktól függően vagy függetlenül — a morál skáláján helyezkedjenek el. Az ember egyszerűen újra megpróbált Isten szerepébe bújni, és ismét elbukott, megismételve mindazt, amit oly sokan megtettek előtte.
Vincenzo Natali rendezése pedig egyszerre kimagasló teljesítmény mind fantasztikus oldalát, mind családi vonalát tekintve. A kettőt együtt szinte úgy hangolja össze, mint a film egyik kezdeti jelenetében két külön idegen lény összefonódását.
A képi világ pedig titkon jelzi a nézőnek, hogy bármennyire is érdekfeszítő a felfedezés, a melankolikus kontúr és a baljós atmoszféra nem hozhat el más véget — ezért a megdöbbenés ereje is elmúlik, ha arra gondolunk, hogy végül minden apró elem egyensúlyba került.
Sajnálom, hogy majdnem két évtizedbe telt, mire ennek az alkotásnak bizalmat szavaztam, de hiányosságom pótlásaként most már bizton állíthatom, hogy nemcsak a nullás évek, hanem úgy általában a sci-fi horror műfaj egyik ékkövével van dolgunk.
Bormegissza Imre,
2026. május 13.