Rendező: 김지운 [Kim Jee-woon]
Kedvezően indul, és technikai háttér szempontjából meg is tartja a minőséget – de a forgatókönyv nem tudja elkerülni, hogy végül ne egy öncélú mű váljon belőle.
Jeleneteiben tartalmaz megannyi emlézetes és brutális képsort – ám a hasonló történeteknél szükségeltetik némi mélység, illetve változatosság is – ami itt csak helyenként van meg.
Maga az alap dráma is azért csak megfelelő, mert nem ismerjük meg igazán az első áldozatot – inkább csak amolyan erős felütés próbál lenni: és ez tartja végig kellő lángban a cselekményt, de egy idő után újra és újra önismétlővé válik.
Az alap tézis, miszerint egy sorozatgyilkoson az egyik áldozat férje, egy titkosügynök áll bosszút – nem túl rétegzett, ám erős kezdeti dinamikát ad – majd ezután hasonló jeleneteket nézünk végig, különböző vigilante és sadistic horror stílusjegyekkel.
A film pozitívumai közé tartozik, hogy végig kifejezetten stabil tempóban vonul végig, ezért a valamivel több, mint két óra szinte elrepül.
Kiemelendő természetesen a különböző erőszakos jelenetek megkonstruálása – néhol sokkoló is lehet, bár egy sokat látott, tapasztalt átélő bőven be tudja fogadni.
Adott a két karizmatikus főszereplő is, a gyilkos (최민식 [Choi Min-sik]), valamint üldözője, Su-Hyeon (이병헌 [Lee Byung-hun]). Jól vált az alkotás olyan szempontból is, hogy a kezdeti kivégzéseket követően megfordul az erőszakoló és áldozat szerepe, átkerülönk egy önbíráskodó, de mégis érthető- követhető állapotba – aminek ugyanúgy meg lesznek a későbbi elszenvedői.
Az igazi problémám azonban, ahogy már utaltam is rá – miszerint nem igazán tér vissza a nézővel való érzelmi kapocs kialakításához; inkább csak végigzongorázza a sorolt kínzásokat, talán egy-két háttérinformációt tudunk még meg az elmebetegről – és tulajdonképpen innentől egy Kengyelfutó gyalogkakukk rajzfilmrészt nézünk, elvont rémálom-köntösben.
A főhős veszteségét átérezzük, de valahogy az az érzésem, hogy a rendező (김지운 [Kim Jee-woon]) egy kemény, végtelenül elhúzott atrocitás-mutatványra hív bennünket – de a megdöbbentő hatás véleményem szerint egyre csökken, minél többet alkalmazza ugyanazokat a módszereket.
A másik fontos vonal, ami zavart a filmben: a rendőrség szerepe megmosolygtatóan háttérbe van szorítva. Ugyan sejtik Su-Hyeon bosszúhadjáratát, de különösképpen sokat nem tesznek ellene – és hagyják, hogy amerre lép, Kyeong-Cheol áldozatokat szedjen – akár a fényes utcán, délidőben is – itt többször ráncoltam a szemöldököm.
Különböző pontokon felépítették a negatív karakter hátterét, bemutatta annak társait, és búvóhelyeiket is – de amellett, hogy külsőségeiben profi módon elkészítették minden beteg, szélsőséges jelenetét – még nem ad magyarázatot több blőd-szinten elkövetett tettére, és azok egyáltalában-vett felépítési lehetőségeire.
A Se7en John Doe-ja pl. nem akarta ennyire az arcunkba ordítani, hogy micsoda zseniális, későbbi eshetőségekre is figyelő gyilkossal van dolgunk – pedig pontosan így volt. Fincher minimalistább tónusokkal dolgozott, az I Saw the Devil ahhoz képest egy sokkal direktebb, de ezáltal jóval butább mozi.
Így, végül nem marad más – valóban egyértelmű fókuszba kerül Kyeong-Cheol és Su-Hyeon szembenállása, és akiknek hasonlóan hozzám, beveszi a gyomra – kimagasló és éles, feszültséggel ellátott bosszúfilmet kap. Ám a morális történetek mindig megkívánnak egyfajta feloldozást, még akkor is, ha a pozitív hős nem mindig az erkölcsi fontosságokat veszi alapul (lásd ezen kategória legklasszikusabb darabja, a Once Upon a Time in the West) – ahol a katarzist átéljük.
Sajnos az I Saw the Devil nem tud felmutatni ilyet – és valami még fájóbb hiányzik belőle, ez pedig az atmoszféra és hangulat. Sajnos sokkal inkább jut eszembe róla Eli Roth Hostel-je, vagy a Death Wish, mint a kiforrottabb, komplettebb, kiművelt címek ebben a műfajban.
Ha pedig az elrettentés, a sokkolni vágyás hamarabbi célként lebeg a készítők előtt, mint az apró, de annál hangsúlyosabb motívumok – akkor a végső produkció magát akarja majd felemelni, de hamar össze fog roskadni, hiszen csak panelekből építkezik.
Noha itt a végig megtartott minőség miatt nem beszélhetünk bukásról – de fájó érzés, hogy mennyivel több és érvényesebb lehetett volna mindez, ha lelket öntenek belé.
És még valami – a záró képsorban a szintlépés megtörtént – Kyeong-Cheol mintha valóban a címben szereplő Ördögöt ábrázolta volna, az ő szavain, mimikáin és megnyilvánulásain keresztül beszélt – és Su-Hyeon úgy bámult rá elkeseredettségében, mintha magát a címet gondolta volna tovább a nézőnek.
A hiábavalóság, amely Su-Hyeon-t minden egyes tette még lentebb taszítja, ő mégis az igazság nevében teszi – valóban ad egy drámai ívet a filmnek – a befejező képek eme kiüresedést szimbolizálják.
De mégis, a film oly’ sokat időzött, oly’ sokáig talált élvezetet a saját túlzásaiban, hogy nem tudom megkerülhetetlennek értékelni – a balansz eltolódott, de filmrajongóként messze találtam benne érdemi szálakat, amelyek később, akár visszahívhatnak egy második megtekintésre is.
Bormegissza Imre,
2026. május 28.