Deafheaven: Dream House – Olyan üresnek éreztem magam utána, hogy hihetetlen. Haragudtam magamra, mert elengedem a szépséget. Bánt a Sunbather keserédessége. Elvesztetted a gyermekkort, az álmaid beteljesülése után sóvárogsz; nézd, mutatok egy világot, ahol mindenben teljesülsz, de közben szembesítelek azzal, hogy odalent vagy, és nem fogod elérni!
Sóvárogj csak tovább, itt a szépség, nem tudod átölelni. És akkor gyönyörképeket mutat, kínzóan belevonz, kidob, újra ellep, majd eltaszít. A Dream House például, erre gondolok. Amikor egyre jobban bele-belevisz, majd lecseng, és hirtelen jön a széttépés. Nem a megnyugvásba visz, amikor lecsillapodik, nem enged pihenni. Lépcsőfokok vannak és kíméletlenül dobál. Amikor visszanyered az erőd, elkezdesz futni felfelé, ahhoz a világhoz, amit mutat, ahonnan jöttél, de nem tudsz feljutni. Egyébként ezzel a lemezzel sose.
És akkor vissza kell térnem az egyértelműbb sötétségbe, ahol egyedül lehetek. A Sunbather túlságosan megmutatja önmagam kívül-belül egyaránt. Nem is akarok szembe nézni vele, de láthatom, elviselhetem azt a fájdalmat, hisz valahol gyönyört mutat. Néha a szerelmet sem kívánom ennyire, mint ezeket az érzéseket, és tudom, olyan keserves lesz utána, amikor egymagam leszek a csendben; valahol meg erőssé tesz. Inkább kínozzon a zene, mert akkor egyszerre törhet rám a szépség és fájdalom kettőse, közvetlenül átélhetem.
My Bloody Valentine: Sometimes – Gitárok csalogatnak és fognak elvinni a teljes szerelembe. Úgy igazán. Emlékszel, amikor gyermekként szerelmes voltál? Nem tudod megmondani, honnan jött az érzés, de azóta is úgy gondolsz vissza, hogy az volt az egyetlen, őszinte szerelem. Behunytad a szemed, és ezeket a fényeket láttad; ami ott van az MBV ‘Loveless’-én…
És akkor, amikor elhalnak a hangok, kinyitod a szemed, felkelsz, kisétálsz a városba, majd mit érzel? Kínzó szeretethiányt, pedig csodálatban volt részed pár perccel azelőtt.
Ha belegondolok, az ürességben próbálok lélegezni. Ez nem feltétlenül baj. Észrevettem valamit, csupán pislákoló fény talán, de most már nem akarok visszafordulni, folytatni akarom utamat a remény felé. Mindaz, ami a lelkemben zajlik, az energiák, ahogy oda-vissza csapkodnak, majd visszavezetnek a gyermekkorba, úgy érzem, várják a beteljesülést, ez pedig az én feladatom.
Hiába fáj olykor, sőt, minden egyes alkalomkor, amikor a zene által újra és újra átélhetem, valahol mindez az előrelépést segíti, mindentől függetlenül. Az, hogy átfordít, felőröl, semmivé tesz, csak saját létemben élem meg, a cél és a segítség nem változhat. A sötétségben kutatni a fény után? Vajon tényleg megtalálhatom az angyali boldogságot?
A néhai aggodalmat valahol az ellentétére fogom fordítani a világegyetemben, hisz egyértelmű, a szenvedély éltet mindent, csak két különböző oldalon táncoltatja a hullámokat, nem szabad alábuknom, de nem is törhetek ki belőle. Ha elhagyom a feszültséget, akkor elhagyom az értelmet, elvesztem a kontrollt, nem lenne semmi, ami durván vagy könnyedén ugyan, de magához vonzana és ölelne. Nem akarom így hát az árnyékokba dobni, a vágyaim kiüresednének, és nem lenne attól kezdve semmi értelme tovább folytatni.
De itt vagyok. Viharban vagy szélcsendben, esőben vagy a ragyogó Nap alatt; itt vagyok. Nem gondoltam korábban, hogy valaha tapasztalni fogom ezt az égető-büntető orkánt a lelkemben, közben pedig nem sírhatok, nem üvölthetek: a szenvedést kell örömben felszabadítanom.
