Megtelt a lelkem élettel. Üdvösséget éltem, rügyezést, az elköszönés évszakában.
Ébredéstől különlegesnek hatott, apró tevékenységekkel figyeltem, mit vigyek magamhoz, mivel tápláljam lassan a testem. Az alkalomhoz, szent pillanatokhoz fehér inget öltöttem ünneplő szívvel; eltelve a gondolattal, miszerint a bőség asztalomra termett, mégse hamarjában vegyem magamhoz az éltető táplálékot.
Visszafogott hímzésű terítőt választottam, az asztalra friss kenyeret szeltem és friss tejet töltöttem: a benső harmónia a választékosság által a szemeim előtt is festői képként tárult.
Megnyugodtam, de belül teremteni vágytam – ehhez azonban különleges, egyszeri csatorna megnyitása szükségeltetik, áldott időben.
Az ősz lágy változását végigkövetem, október lassan megérkezik, magasztosságába belesüppedem. Oly’ rég volt hasonló az évszak, régóta nem köszöntött be ekképp, ahogy most számítottam rá.
Az esték titkokat rejtenek, így akkor válok részükké, amikor a település homályba és rejtélybe burkolózik – hajnalig várok, felfedezek, fekete köpenyemmel bebocsájtást nyerek a hangtalan univerzumba, melyben mélyre ásva pontosan ellentétesen, egyre növekvő hangerővel, éltetően növekszik és hangosodik a búgó erő: a biztonság a kilátástalanság alá temetkezve.

Átszökkenve az éteri téren, hideg hegyeken, magaslatokon, majd végtelen zuhanáson, az isteni darabkák egybeolvadnak, a zene egységet alkot. Valahol az útvesztőben, a hátam mögött, félig ékes birodalomra húztam takarót, ott hagyva szereplőimet a kétely, a befejezetlenség zavarában. Ereklyékre találhattak ugyan, csillogó kehelyre és aranyiránytűre, de a felemelkedő Nagyságos, a kirajzolódó égbolti palota kapuja zárva maradt. A hangokkal való kapcsolat azonban ott is hasonló kölcsönhatást eredményezett: az édes mennyekből átütően felszólaló, orkán hatalmával maguknak utat törő dallamok akkor is egésznek tűntek, amikor csak a zajszerű, érthetetlen, feldolgozatlan bántalmak sikolyai érték el a két világ határait.
Lassan visszatérek, tollamat megragadva a sötét ruhás vándort újra a festményen szerepeltetem. Ma azonban eljött a nap, szent vasárnap, hogy testemet megmossa, lelkem óhajait és fáradalmait enyhítse. Az ámulatot pedig már délelőtti órákban is éreztem, pedig ez az időszak a felkészülésé és a kapcsolatteremtésé kellett legyen.
Hogyan varázsolhatsz ünnepnapot és lelki szertartást a keresztény dátumoktól függetlenül? Szövevényes benső valód a formaiság és szerkezet alapján finomítható, megmunkálható. Rájövünk azonban egy vízválasztó eseménysorozatban, hogy a példázatok csak vázlatok, nevelő szándékúak; hivatkozások. A fehérbe öltözés, a díszes jellemformálás átültethető a mindennapokra – az a tapasztalatom azonban, hogy miként a csatorna ajtajai bizonyos időközönként megnyithatóak, úgy váratlan alkalmakkor ezen esemény fordítva is létrejöhet, sőt, utólagos cselekmény a reveláció élményével hathat.
Nem Dionne Warwick dalolt hozzám először, de napközben éreztem, hogy az utazás éjszakára új színekkel festhet, beavatott lehetek egy eddig megfejthetetlennek bizonyuló rejtély értelmezésében.
Szólt hozzám. Hangja mindezekelőtt néma maradt, pedig én esdekeltem hozzá. Húsomba maró fájdalmát hordoztam ugyan, de fel nem dolgozhattam; befogadót és meghallgatót nem találhattam, hiszen ha a hordozott teher titka szerető szívek fülébe jut, vaskapu és többé feltörhetetlen zár választ majd el engem tőlük. A csend azonban így bármennyire is visszahúzódó, hártyái alatt rozsdás késekkel szurkál; a trauma így feldolgozhatatlan volt eddig.
Kedves, barátságos, szép arák, egykori szerelmesek bölcsen és lehiddagva már, emberi tanácsokkal illetnek, de vajon eljutnak-e sóhajaik Hozzám? Igazságukat nem vitatom, mint ahogyan jóindulatuk ápoló és segítő is olykor, de nehéz, oldhatatlan lelkiismeretem átkát nem törte meg. Valahol mindez érthetetlen, de a megoldáshoz nem vezet könnyű út: a vándor hiába lelt rá szülei tróntermére, a múltban pompába öltözött, a családi összhangba egybekelő hangulat mára holt térséggé, szürke börtöncellává vált, a sziporkázó színek pedig megfakultak, visszahúzódtak a felhők felett mutatkozó királyságba, ahonnan a katarziskeresés drámája ered.
A gyarló és fáradékony embert tehetetlenné teszi az idő lassú múlása, ezzel cselekvésképtelenné válik, több esetben önmarcangolóvá. Lassan az egyre nagyobb kihívással teli napok maguk alá gyűrik, az ünnepnap fogalma elvész, a selymes hangok nem szólnak már őbenne, királyterem helyett sivárság veszi körül.
Hogy a mágus miért botorkál továbbra is a csillagtalan égbolt szövevényes ürességében? Nem magába vájt éles pengét, a bűn súlya alatt roskadt össze. De bármilyen átláthatatlan is a labirintus; a sugallatok, az átsuhanó eufória még mindig ott táncolnak a partokon, melyeket a felcsúcsosodó hullámok hoznak el, apály napjaiban azonban elérhetetlenek. A zúgó szellemű atmoszféra falat képez, körberajzolja a hatást gyakorló halmazt; belékeveredve a vihar tehetetlenné tesz, de át is formál. Hogy a Nagyságos miből mennyit, és hogyan küld át, szabályozható, de egésze el nem érhető. Hasonló ez a borivás folyamatához – asztalomon a friss, tápláló kenyér mellett egy palack vörösbor is a teríték részét képezi. Felfedem hát kapcsolatom vele, hogy hogyan válhatok egységből kiragadottá és istenibe visszatérővé egyaránt.
Ahogy az elkülönölő szőlőszemek külön-külön mégis teljességet képeznek a fürtön, úgy a szüret végzi el a szentesítő munkát: a hervadás előtt, a rituálé lépcsőfokait végigjárva misztikumba nyitunk ajtót, abból hasznosítunk, abból hívunk le valami természetfeletti szépséget, hogy a mélysötét bíborban mutatkozó nedű egybefolyva az isteni elrendeltből a leszakadt embert táplálja, aki ugyanúgy visszavágyik a koherensbe, az érinthetlenhez, ahogyan teremtője kíván üresség helyett halandó sorsot. Hogy történetünk ne a bú erdejébe botoljon öncélúan, valamifajta csillogó szikrát azért áthozunk – emberi, időszakos fejezetünk nyomatékot kapott és drámává ért: cselekedeteink érvényt hordoznak, hiszen az elmúlás gondolatával haladunk előre, a kiválasztott szerelmesek tánca pedig egy megismételhetetlen találkozás, akár ha a világegyetem feledett sötétjében zajlik, akár ha a látótérben úszó nagyszínpadon. A vágyakozás az emberi lét drámájába, majd a másik oldalon a halhatatlanságba tehát végtelen, egymás sorsát azonban kivételes órán, bizonyos percekre megélhetjük – hogy azután elengedjük, visszatérve testünkbe – de immáron sohasem feledve; ihletettségben papírra vethetjük tapasztalataink.
Amikor gyertyát gyújtok, az összefüggéshez szólok; poharamba bort töltök – a hangok pedig újra a vándor fejezeteihez juttatnak. Vajon maradt még elveszett kulcs a dimenziók mélyén, érdemes lesz keresnem tovább? Ugyan bejártam végeláthatatlan térségeket; az űr vájatain keresztül a mögöttesbe láttam, mégsem kerültem közelebb az aranyfényben úszó kapuhoz, inkább csak az égi játékot szemléltem. A gyönyör azonban adott annyi jelenléthez szükséges energiát, hogy ne hulljak a földre. Szüleim szobraira találtam, gyermekeim lelkét nem leltem – a kép azonban még él bennem, hogy védett szobában, örök tavasz kertjében tündököl kicsiny, megszenvedett lelkük, és kulcsot majdan, saját halálommal találhatok hozzájuk.
Itt hát a teríték, megszentelve, szeretettel eltelt házból küldve az asztalomra. A mécsvilág óvatosan festi meg a félhomály kételyeiben maradt absztrakt, kürölhatárolt viskót, mely ünnepélyem megéléséhez, teljesítéséhez szolgál helyszínül.

Török egy darabkát a kenyérből, kíséréséhez pedig lassacskán kortyolok a borból… Feltárom magam a sötétségnek és világosságnak egyaránt, bármelyikük ragadjon is el. Megadom magam, hiszen a pokol mélyére nem kerülhetek – zuhanás van abban ugyanis az idő végéig és még azután; a zuhanást elbírja a lelkem, ha meglepetés nem ér, hiszen a múltban már elbuktam. Mélységek mélyébe, egyre árnyékosabb és idegenebb szintek alá, először sírva, azután egyre elnémulva, szélsőségesen a végső hangtalanságig. Mikor első, forró könnyeim kicsordultak, éreztem, hogy élek, később azonban már ezt sem; és ha fájt, akkor is csak tompán, érzéketlenül.
Hogy kulcsra leltem a sorvadásban, nem gátolta meg az aláhullást, de apró fények szökkenésével, a hangok útján kiismertem magam az alvilágban. Felfedeztem, hogy áthozhatok onnan is kincseket, ábrándos művek szellemi táplálékát. Az emberi szenvedés ugyanis az egyetlen közvetítő a két pólus, a pokol kamrái és a mennyek áhitata között.
A meggyújtott mécses az átképző hát: romba dőlő birodalmak, látogatatlan sírhelyek szellemisége ér össze fennkölt, magasztos templomudvarral. A zene hozzá fénybe vágyódik, de gyökereiben elhagyatottságból és elviselhetetlen bántalomból építkezik.
Az átszellemült világot megteremtő lámpásba meredek. A magamhoz vett étel kiegészített, meggyógított; míg a kehelybe kitöltött érlelés, mi szemek sokaságából vált eggyé, Isten vérét kavarja a lelkembe. Igen, a lelkem mélyébe, ahová csakrákon vezet át áramló erővel a keresztség és feláldozhatóság ideája. Fehér ingem, ünneplőnadrágom és öltözetem alkalomhoz illő; kész vagyok az alázatra és a bebocsájtásra. Magot, mit a múltban elültettem, nem virágozhatott – terhét azonban nem cipelhetem örökké, vagy ha igen, lényegülhessék át művészetbe, válva azzal befogadók örömévé, utazó eledelévé.
Nem küldi rám fertőző nyomasztását egyik hétköznap sem többé! A Vasárnap felöltöztetett és magához vezetett. Nem kitaszított voltam, hanem beköszönő, és valahol érzem mélyen, hogy azóta is emelkedem. Légkönnyeden talán nem és természetesen fájva, de boldogan fáj; boldogságot érzek határtalanul. Élek, élni kívánok; felsértés közben is élni!
Kortyolok a borba, kicsivel éjfél is elmúlt már… Hogyan daloltál nekem, Dionne, hadd emlékezzem? Hadd karoljék Beléd, a hangjaidba, a mögöttesbe!

Oly szép és csodálatos, ahogy közvetlen szólt a hét utolsó napjához; és virágba borította, majd rózsakosárba, csokorba, gyermekkori álmokhoz szólva… Nem feledem, nem feledhetem. Behunyom a szemem, az asztalról testemért már vettem… Most lelkemért keres ösvényt a szerelem, a szakrális, az átfogó…
És én, ki az űr átlóiban egykor elholt, most éledezem. Érted leszek, vándoromra találok. Talán elérjük a Nagyságost, de elhamarkodni nem kívánom. Arra késztet azonban, hogy elnyűtt testem, szakadt ruháim leporoljam; a menyegzőn táncoló dal pedig végigkísér, ajándékoz, szeret és áld – Én pedig elhiszem, hiszek Benne, és bár fáj, oltalmazom ihletőmet minden oldalán. Nem fáradok, nem fáradhatok el többé – a kulcs itt van a kezemben; ezüstös örökség!
Szóljék hát a dal, sírd el velem kedves utazóm, sírd a hátrahagyottak és később mégis megérkezettek dalát – énekeld bátran, én pedig a vokál mögötti gazdag palettába temetkezem… Át időn, át téren, ÁT MINDENEN!

A virágének pedig… első másodperceiben a húsomba mart! Csalogattam és vártam őt, de hasonlóra nem lehettem felkészülve. Dionne még nem énekelt, de rögtön áramlataiba, halandóságában is időtlen gyümölcsösségéhez engedett. Ha a mennyekben óda szól, elképzelem… Dionne Warwick ragyogva áll a színpadon, jelenléte erős, az építkező háttér azonban még rajta is túlmutat; magán az emberen, a személyen, az elmúláson túlra. Dala pedig, akár a síron pirosló virág, majdani elhalása ellenére is a szüntelen körforgásra utal; hogy a hideg, de ugyanakkor bensőséges telet majdan csokorba növekedve váltja fel. Küldetése alapján, már-már egybehangzóan hirdeti: az univerzum soha be nem járt szeletében örök tavasz gondolata sejlik fel, ahol édes a szeretkezés és a gyarapodás. Eme elhesegethetetlen benső érzés tudatja velem mindennek igazát, a jó kihunyhatatlanságát, és a szenvedő befogadásának esélyét. A sírás, a könnyek csak még inkább érlelik eme gondolatot. Bármily’ mélyre is kerültem, a szentség átszólt egy ponton és megérintett; ezen Advent tisztaságához fogható események vezettek el a virágba boruló csarnokokhoz.

Bűnösen ébredtem, majdan bűntől szabadulva feküdtem le. Erőm teljében érzem magam, lelkem teljességének legbenső rétegében pedig a Decades szól, mint ahogyan utolsó utamra is az említett tétel kísér majd el. De életemben addig, a Decades Jézus szenvedésének, halálának és feltámadásának napjain szólalhat csak fel, Húsvétkor. Megválogatva, hiszen ily’ magaslatok kizárólag ünnepen, éteri különlegesség áldott pillanatában idézhetőek csak meg. A lelkemet végérvényesen átitatta; személyem, benső fényem és lényegem, már a Decades visszatükröződése.
Vannak azonban tételek, melyek addig az ismeretlenségből szakadnak fel. Dionne Warwick és a ‘Reach Out for Me’ eltalált hozzám; a nyugodt, ártalmatlan nap minőségén még egyet emelt és virágoskertbe öltöztette a szívemet; az alkalmat pedig Krisztus ünnepeihez foghatóvá.
Csendben éltem meg, de belül zengett és uralkodott, megmásíthatatlanul. Az elmúlt szerelmem képe jelent meg előttem; a kísérőmé, aki mára boldog, de volt, amikor tőlem szenvedett. Gyötrődött miattam, aki először az emberi szenvedésből csatornázta át a gyönyört, és akinek egy része még a mai napig így tesz… Ma azonban már újra értem a gondozottságot, az otthonba vágyó lelkeket. Ma már nem bántanám. Nélkülem végül, földi örömet mégis meglelt.
Lapjaimon továbbra is megszólíthatom Őt, mint ahogy névtelenségében végre a vándorhoz is elérhetek. Az összefüggés tagadhatatlan, mint lelkemben a hangjegyek.

Szólok Hozzád és kutatlak, páncélod alól emelkedj hát fel végre, vesd le a rabláncokat! Múlt sebeit hordozod, de átformálhatóak azok. Kulcsaid elvesztek, de talán pont az az egy nem, mely a benső szentélyhez mutat utat és hívja a fehér galambot…
Vándorom…
A halált megismerted fáradtságodban, s egy időre megpihentél… Bűnök súlya szorított, facsarta ki a szíved, de a Nagyságosból így is átszüremlett a hang és a fény.
Most ne szenvedj, emelkedj fel! Emelkedj Szaturnuszhoz, gyűrűin át nem cask a sóvárgás ér, nem csak a szenvedés. Hanem a kiolthatatlanság és gyermekeid lelkéhez vágyódás… szüleid oltárán.

Dionne elhalkult, de ahogy csendesebb lett éneke, én újra átéltem. Ünnepélyt teremtett hajnalig, mint ahogy a következő hétfőt és további napjaimat ezután is átértelmezte. Fehér ingemet, ünneplőruhámat lecseréltem és új útra indultam, de immáron zenével a szellememben, mellyel teret ébreszthetek. Oly’ hideg volt a pinceterem, ahová vándoromat vetettem, hogy ott mindentől távol, meghaljon. Azonban az ő bűne az én bűnöm is, egyenlőek vagyunk; a halálból való felemelkedés az egyetlen járható út a Nagy Palotához.
Ott leszek vele, hogy szavaimon keresztül fellélegezzen a virágénekek magabiztosságával, majd megtalálja hercegnőjét mindazzal a léterővel, ami ezentúl mindörökké, fáradhatatlan napjaimba szór, és ami a glóriában ragyogó Vasárnapon született.

Imre Zsindely,
2021. szeptember 30

Fejezetemet aláfestő zenei tétel:
https://youtu.be/zpUlu7HTYZI