A következőkben az Amenra nevű atmospheric sludge metal zenekar stúdióalbumairól fejtem ki rövid gondolataim. Masszív, főleg a háttérben építkező zenéjük elődjeinek olyan neveket említhetünk meg, mint a 90-es években filozofikus mesterműveket lepakoló Neurosis, vagy a később annak világát progresszíven továbbgondoló Isis, esetleg a 2000-es években több, mint feltűnő jelenségként mutatkozó Year of No Light. Az Amenra zenéjét hallgatva helyenként post-punk, vagy post-rock hatások is tetten érhetőek, és mindezt Mass– című lemezsorozatukban bontották ki. Az első két Mass anyag kísérleti, kezdeti EP volt, melynek első részén próbálkozó, de ígéretes dalötletek, majd a második résznél már későbbi hangzásukat kialakító, súlyosabb megoldások kaptak helyet. Mi a harmadik állomásnál, azaz az első stúdiólemeznél vesszük fel a fonalat, egészen a záró, levezető De doorn c. művükig.

Mass III (2005)

Lényeges, biztató előrelépés az első két Mass EP világából, de tagadhatatlan, hogy azok is kellettek a hangzásuk és zenei képük megalapozásához. Erősebb, masszívabb színben tűnnek fel, érződik a folyamatos fejlődés. Egyedül monoton-mivolta veti vissza számomra az anyagot, amely főleg az album felénél érződik, és a .Ritual. már csak helyenként billenti vissza a mérleg nyelvét. Ettől függetlenül erős, hangsúlyos anyag. (6/10)

Mass IIII (2008)

A negyedik Mass lemez, ezzel együtt a második stúdióalbum atmoszférikusabb, és meditatívabb, mint az előzőek, ezért az ízlésemhez közelebb is áll. Ha a fejlődést nézem, aprócskát változtattak, azonban pont azon a ponton, ami számomra fontosabb, ezért is tudom közel érezni magamhoz. Kapcsolódásként a Year of No Light-ot tudnám megemlíteni, illetve ezen a szinten már erősen érződik a Neurosis hatása. Ha mindezt egy végig velős, koncentrált stúdióalbumba tudnák foglalni, akkor meg is lenne a kedvenc Amenra albumom. Kisebb hibák azonban itt még előfordulnak, többször nem tudja fenntartani a hatást az adott tétel – de minden részlet epikusabb, gigászibb, mint az előző megjelenéseken, főleg az album második felében, aminek csúcsa a .Razoreater. c. tétel. (7/10)

Mass V (2012)

A zenekar fejlődése pontról pontra végigkövethető – minden eddigi lemezük egy apró részben tér el az előzőtől, lényegében pedig különböző oldalukat hangsúlyozza. A Mass III összegezte, és továbbgondolta az első két EP világát, a IIII-en azonban már az atmoszferikus, hangulati darabok domináltak. A Mass V az eddigi legdepresszívebb, befelé forduló lemezük, és közvetlen kapcsolódásomat is ezzel az anyaggal tudtam leginkább kialakítani. A megjelenés lassan dobogó, haldokló szíve az A mon âme c. tétel, valamint az impozáns levezető, a Neurosis-főnök Scott Kelly közreműködésével felvett Nowena | 9.10. Progresszív elemek, és a háttérben is zúgó, morajló mögöttes utaztatja a hallgatót – hogy a végére elérje a teljességet. Hozzátartozik, hogy a lemez némiképp az előddel együtt működik igazán, úgy éri el a teljes hatást, mert visszatekintve egy hosszú út zárásaként még inkább érvényesül. (7/10)

Mass VI (2017)

A legérettebb, legszebb művük, helyenként Joy Division-i magányt és elidegenedést közvetít. A fejlődésük már nem csak tetten érhető, hanem egyfajta révbe is értek, ezzel nálam elérték a valószínűsíthető csúcspontot. Az első két EP-n inkább dalokat próbáltak írni, de nem túl kiforrott formában még, majd ezt összesítette a harmadik Mass anyag, egyben első stúdióalbum. A következő két Mass állomás megmutatta, hogy az Amenra képes Year of No Light, Neurosis, vagy Isis-féle hangulat-közvetítésre, kiterjeszkedő atmoszférával. A Mass VI pedig úgy tér vissza a komplett dalszerzéshez, hogy megtartja az előző albumok palettafestését is, áradó mögöttessel. Amíg a Mass IIII és Mass V főleg a második felében mutatja meg erősségeit, addig a VI végig egységes és ellenállhatatlan. A Children of the Eye domináns kezdésként megalapozza az utazást, a legkönnyebben érvényesülő tétel pedig az A Solitary Reign. Utóbbi szomorú, elvágyódó, útkereső – egyfelől lemondó és elfogadó, másfelől tapasztalatokkal és törött szívvel továbbhaladó. Minden egyes korábbi elem, ami eddig megvillantotta az Amenra erősségeit, itt ér össze; súlya helyenként elbírhatatlan. A két főtétel mellett a középrészben felszólaló Plus prés de toi segít át a magányos területen, valamint a Diaken búcsúztatja el ezt a kilátástalanságában is fürkésző, eszményi kiadványt. Összességében az Amenra főművének gondolom. (8/10)

De doorn (2021)

A nyitó Ogentroost sejtelmesen indul, majd domináns tétellé növekszik, elülteti bennünk azt az érzést, mintha a zenekar minden korábbinál nagyobb erőket szólítana meg. A dal tíz percében ez nem változik, akár az előd Mass VI-ra is felfért volna. Ezután azonban nagyot vált az album, szinte egy útkereső, kísérletező anyaggá válik, és inkább tekinthető egyfajta levezetésnek az eddigi folyamatos fejlődés után. A nyitány után is vannak erősségei a korongnak, és különlegességként mindenképp értékes, de másképp kell hozzáállni, mint a Mass-sorozathoz. Nem vesztette el önálló arcát a zenekar, de lassabb, elmélkedősebb öltözetetben tűnnek fel, amely a második tételtől egészen a zárásig megmarad. Nyitott befogadással hasonlóan jól működik, mint az előző albumok, de érezhetően mellékes ösvény, nem csak lassabb, hanem nyugodtabb is. Helyenként feltép pár sebet, de több időt ad a gyógyulásra és feldolgozásra. (7/10)

Imre Zsindely,
2025. június 23