Rendező: Orson Welles

Kafka-t kitörölhetetlen hatású írónak tartom, hiszen senki más nem tudta a kisemberre rázúduló nyomasztás terhét olyan szinten visszaadni, mint ő. A többség általában rövid történeteit, novelláit ismeri (pl. Az átváltozás), de életének fő műve két regény, az általam is olvasott Kastély, valamint még híresebb műve, A per.
Joseph K.-t a történet elején bűntettel vádolják, de a teljes mű alatt nem derül ki, mi okból teszik. Ahogy a főszereplő folyamatosan göngyölítené fel az ügyét, egyre inkább alázuhan, és elveszik benne – ahogy haladunk előre, olyan érzésünk van, hogy felette egy elérhetetlen hatalom rendelkezik, és semmit nem tud tenni ellene. Itt jön képbe a szürrealizmus és az abszurdizmus eszköztára. Az egész művet átfogja az a nyomasztó, kísérteties érzés, mintha az emberi lét, emberi mivolt lenne maga a büntetés – és a halál elkerülhetetlensége. Kafka ezt egy kishivatalnok, egy átlagember szemszögére kicsinyíti, és a mű zsenialitása pont az a megfoghatatlan érzés, az az elkerülhetetlenség, hogy Joseph K. semmit nem tud tenni ez ellen.
A szimbolizmus és szürrealizmus képei ezt az elkeserítő érzést adják vissza: a bürokrácia tagjainak folyamatos megjelenése egyre több súlyt helyez rá, mintha az épületek is egyre nagyobbak lennének, főszereplőnk pedig zsugorodna össze. A per zsenialitása az, hogy az olvasó is elkezdi érezni ezt a nyomasztó légkört, és kiderül, Joseph K. helyett akár mi is lehetnénk a helyében, megoldást nem találhatunk, és a végzet felé haladunk minden lélegzetvételünkkel. Kafka hasonló érzést közvetít az Átváltozásban is, ahol rovarrá alakul a főszereplő, ezzel fejezve ki az ürességet és kilátástalanságot.

A film hű adaptáció, hiszen mesteri rendezést kapott Orson Welles kezei között, ám nekem mégis van némi hiányérzetem. Ugyan a képei gyönyörűek, letisztultak; érződik, hogy kifogástalan a rendezés – azonban egy ekkora irodalmi alapnál mégis érződik a különbség – hogy egyszerűen a film ehhez képest vázlat-szerű.
Anthony Perkins ugyan fizimiskára, külsőre illik Joseph K. szerepére, de számomra nem mutatja meg a karakter részletesebb jegyeit, hogy hogyan éli meg egyre nyomasztóbb módon, ahogy felette döntenek az ügyében. Számomra a film végére ugyanaz a felületes, szürkébb karakter maradt, mint a film elején. És bár a regény az átlag-kisember hivatalnoknak nem igazán ad konkrét arcot, hiszen bárki lehetne az – de én személyesen csak Perkins-t láttam, aki mintha túljátszotta volna a szerepét.
Habár nagy nevekkel dolgozik a film, de sokkal fontosabb, hogy közvetíteni tudta-e a regény hangulatát, és számomra csak helyenként tudott felérni a szintjére.
Mint film, kifogástalan. De mint adaptáció, számomra szerény. Akkorára nőtt az eredeti mű, hogy még Orson Welles rendezése is alulmarad vele szemben. A legtöbb, amit el tudok róla mondani, hogy korrekt, hű módon viszi át mozgóképre – és ha nem önálló film lenne, függetlenül a regénytől, talán klasszikus is válhatott volna belőle.
Volt pár pillanat, akár a tárgyalótermi jelenetek, akár a semmiből előbukkanó bírói szék – vagy az épületek, ajtók közé nyomorodó főszereplő – ahol sikerült visszaadni az irodalmi alap atmoszféráját – de összességében csak rohan utána, és csak próbálkozik. A film javára szóljon, hogy Kafka műve közel megfilmesíthetetlen, és a legjobbat hozta ki ebből Welles végeredményben.
Egyetlen nagy negatívum még a lezárás – K. halálának módja egyáltalán nem illett a szürrealista rémálom motívumaihoz; főleg, hogy addig meglehetősen kreatív eszközökkel dolgozott. Ehhez képest a végső jelenet túl egyszerű, blőd és profán.
Összességében örülök, hogy láttam, mert fontos darab. Nem szokásom a filmet és regényt összemérni, mert más műfaj a kettő, de itt egyszerűen az eredeti mű nagysága agyon-nyomja a filmet.