A legéteribb zenei tétel, melyet valaha rögzítettek számomra. Ian Curtis hangját hordozza, aki 46 éve, eme május közepi napon hagyott itt bennünket. A mély tavasz gyönyörű éltető szépségét, ugyanakkor az érzékeny lelkek terheit hordozó billentyűfutamok elköteleztek első hallgatáskor, és most is – én benne pedig a szerző halhatatlanságára lelek: a márványkő, mi köztünk húzódik, azt üzeni, hogy a hangok megőrzik minden szenvedésünket, de egyben a művész lírai öröklétét is – ezért szeretni épp olyan, mint meghalni: túlmutat az emberi határvonalakon.
A felvételt 3 éve készítettem, a dalhoz tartozó Joy Division album, a Closer hallgatásakor, mely a zenei albumok közül a legfontosabb lenne, amit ha tehetném, időkön túl is magammal vinnék.
Fordítás:
“Itt vannak az ifjak, teher a vállukon, Itt vannak az ifjak, merre jártak vajon? Kopogtunk a kapukon, a pokol sötét termeibe vonszoltuk végsőkig magunk, szorongva korlátok között. Színfalak mögül néztük az időt, láttuk magunkat, mint eddig soha még, a sérülés és hanyatlás képeit. Bánattól szenvedtünk, örökké rabon. Megfáradva szívünk elveszett örökre, eltűnt már az izgalom, az üldözés félelme. E rítusok kitárták vándorlásaink ajtaját. Nyitnak és csapódnak, arcunkba vágódnak. Vajon merre jártak Ők?”
(English):
The most ethereal piece of music ever recorded, at least for me.
It carries the voice of Ian Curtis, who left this world forty-six years ago on a day like this in mid-May.
From the very first listen, I was captivated by the keyboard passages that embody both the life-giving beauty of late spring and the burdens borne by sensitive souls. Even now, that feeling remains unchanged. Within this music, I find the immortality of its creator.
The marble stone that stands between us seems to whisper that sound preserves every sorrow we have ever carried. Yet it also safeguards the lyrical eternity of the artist. Perhaps that is why love resembles death itself: both transcend the boundaries of human existence.
I recorded this footage three years ago while listening to Closer, the Joy Division album to which the song belongs. Of all musical albums, it is the one I consider most essential—the record I would carry with me beyond time itself, if such a thing were possible.
The lyrics evoke images of youth burdened by invisible weights, wandering through uncertainty and disillusionment, confronting suffering, memory, and the relentless passage of time. They speak of emotional confinement, of witnessing one’s own decline, and of searching for meaning amid loss. The recurring question—where have they gone?—lingers like an echo, transforming personal grief into something universal.
(Narrátor): A bíbor rózsamező átitatta öltözéke rétegeit – pedig addig monokrómban jelent meg az égisz vártornya előtt, melynek bejáratát merőben eltorlaszolták.
(Hasivald): Julián, itt felmenőd! Apád vár! De miként sértetlenséged felfedték, úgy titkaimba is betekintésüket nyerték: Óh, látod-e Szeléné, Drága szerelmem? Oda lesz, miért szerettünk, amiért egykor Istent teremtettünk!
(Narrátor): És Szeléné válaszát az egekben is hallották:
(Drága Szeléné): Először pillantalak meg, óh, édes Hasivald! És megpillantom csúf – rőtt ruhád, de nem tudják, hogy öltözéked bíborba vont szívet ölel át. Emlékszem még, mikor öleltél – mikor a Szent Erdőbe karjaidon vihettél – és az egészben tetszelgő Hold alatt, érinthettem tiszta arcodat. Azóta maszkban vagy – de én rájuk kiáltok: “Égbolt! Felszólítalak! Vess véget az aljas harcoknak! Egy időre, áldd meg őt, kéri ezt, eme szomorú szerető. Én éterben elteltem, de te végül árnyba temettetsz! Aztán még utoljára, hangoztasd, hogy nem éltünk hiába!”
(Narrátor): És Julián, bár kínzásait viselte, sírásának cseppjeivel a patakot megszentelte – az végül átfolyt egy csermelybe, épp búslakodó kehelybe: ki annak vizével arcát megmossa, annak minden cseppjét borba varázsolja. És mikor a edény majdan borral megtelik – Julián szenvedése végéhez érkezik.
Kevesen látják meg ennek a filmnek az értékeit, ami számomra elég különös — hiszen az 50-es évek sci-fi horror klasszikusainak hangulatát hordozza, és a kivitelezés is minőségire, egyfelől bátorra sikerült. Vannak benne szélsőséges jelenetek, de ennél a műfajnál számomra pozitívum, ha a rendező nem biztonsági játékot játszik.
A 90-es években épp elég buta sci-fi förmedvény készült (gondoljunk a Proteusra, a Creature-re és társaikra), amelyek érdekes koncepcióval dolgoztak volna, de a végső forma nem állt meg a saját lábán. Ideje volt visszatérni a gyökerekhez, Howard Hawks-hoz, Philip Kaufman-hoz, Robert Wise-hoz, John Carpenter-hez, David Cronenberg-hez, de új, progresszív irányokra is szükség volt.
A Splice végre egy üde színfolt a műfaj elkötelezettjeinek — ám egy furcsa házasítást használ, ami a legtöbbek számára talán az első taszító tulajdonság lehet: mégpedig, hogy családi dráma köntösébe öltöztet egy alapból különös rémről szóló történetet — de mindezt nem Spielberg-i, hanem a felnőtt nézőket célzó módon teszi, ami számomra működött.
A film megannyi részletéről süt az alaposság — az alapbonyodalom is megfelelően felépített, hagy időt a kibontakozásra, és kellő feszültséggel dolgozik. Mellesleg a két főszereplő, Adrien Brody és Sarah Polley is átélhető alakítást nyújt — főleg utóbbira figyeltem fel (a Dawn of the Dead remake-ben, korábban Atom Egoyan érzéki művében, a The Sweet Hereafterben, ma pedig rendezőnőként próbálkozik). Párosuk kellően megszállott: olyan emberek, akik kísérleteikben rizikós határokat feszegetnek, és végül a munkáltatójuk ellenében, külön utakon valami olyasmi felfedezésére lelnek, amely egyszerre lesz hatással szakmai és magánéletükre egyaránt.
Ezután kezdődik a teremtménnyel való ismerkedés, akit később Drennek keresztelnek. Megtévesztő, hiszen fiatal korában még valóban szerény, kedves teremtés — de ő maga sincs tisztában azzal, hogy testének változásai hogyan alakítják át viselkedését. A tanulási fázisban több megmozdulása is bizarrnak hat, de még értelmezhető; később azonban, ahogy akár megízleli a vér ízét, vagy ahogy szexuális értelemben felfedezi érett mivoltát, már sokkal kiszámíthatatlanabb jelenetsorokat kapunk, amelyek pont megfelelő időben érkeznek, fokozva ezzel az egyébként is nyomasztó légkört.
A sci-fi horror mint olyan pontosan az ehhez hasonló cselekményekért találtatott fel, hogy ezáltal — a film felfedezőihez hasonlóan — kitágítsa a határvonalakat, és olyasmivel próbálkozzon, amely követendő példává válhat a későbbiekben. Természetesen a Splice nem egy új Alien vagy The Thing — mégis, nem áll távol tőlem, hogy egy lapon említsem ezekkel a címekkel. Ráadásul bőven van benne annyi ötlet és kreativitás, amelyet nem sokan próbáltak meg előtte, vagy legalábbis nem hasonlóan biztos talapzaton. Egy pillanatra sem éreztem üresjáratot, ahogy a két főszereplő közelségét és távolságát, majd ennek hullámvölgyeit is említésre méltó módon tálalta.
Utolsó hasonló darabként pedig meg kell említenem David Cronenberg The Fly című mesterművét — a kísérleteket végző tudósok ugyan nem a saját testüket és létüket kockáztatják (bár egy ponton van erre utaló jel), ám a következmény, amelyet az elsőre ártalmatlan laboratóriumi fejleményekkel idéznek elő, végül hasonló tragédiává növi ki magát, mint az említett, 1986-os sci-fi horror etalonban.
A zavart pedig a konkrét hormonális és személyiségi változások, illetve deformációk mellett az is okozza, hogy a tudósházaspár külön utakon közelít a lényhez. Amikor Elsa saját gyermekét kezdi el látni benne, Clive szólítja fel óvatosságra — amikor pedig a nő veszi észre az aggodalomra okot adó részleteket, a férfi válik engedékenyebbé Dren felé. Mindez pedig észrevehetetlenül lappang a háttérben, mígnem végül visszafordíthatatlan károkat okoz.
A kreálmány elnyeri végső formáját, és már nem is hasonlít gyermeki önmagára. Nem is várható el, hogy cselekedetei — mindezen változásoktól függően vagy függetlenül — a morál skáláján helyezkedjenek el. Az ember egyszerűen újra megpróbált Isten szerepébe bújni, és ismét elbukott, megismételve mindazt, amit oly sokan megtettek előtte.
Vincenzo Natali rendezése pedig egyszerre kimagasló teljesítmény mind fantasztikus oldalát, mind családi vonalát tekintve. A kettőt együtt szinte úgy hangolja össze, mint a film egyik kezdeti jelenetében két külön idegen lény összefonódását.
A képi világ pedig titkon jelzi a nézőnek, hogy bármennyire is érdekfeszítő a felfedezés, a melankolikus kontúr és a baljós atmoszféra nem hozhat el más véget — ezért a megdöbbenés ereje is elmúlik, ha arra gondolunk, hogy végül minden apró elem egyensúlyba került.
Sajnálom, hogy majdnem két évtizedbe telt, mire ennek az alkotásnak bizalmat szavaztam, de hiányosságom pótlásaként most már bizton állíthatom, hogy nemcsak a nullás évek, hanem úgy általában a sci-fi horror műfaj egyik ékkövével van dolgunk.
Kinyitott egy ajtót, majd mögé nézett, de nem lépett át rajta. A névtelen moraj búgó jelenléte fogta körbe, majd megdermedt. Bámult bele a semmibe, pillantását nem vette le a fekete lyukba gravitáló szobáról, melynek előtere kristálytiszta alakzatokat láttatott, mintha isteni pontossággal lettek volna megtervezve. A váróterem csalogatta, a kiszűrődő kávé illata felélénkítette, és talán andalító muzsika is átszűrődött a hangcsatornán, de tekintete még mindig iszonyatos félelmet tükrözött. A hely maga születése előtti templom volt, mely az eltelt idő alatt megmaradt az időtlenben, így falai és oszlopai ugyanabban az épségben álltak, mint lehívatása idején.
Kezdet:
Zöldellő Julián az élénk tavaszi rengeteg dús forgatagában fogant, a titkos, járatlan ösvény túloldalán fekvő csermelynél szeretkező felmenői sóhajaiba ébredve, ám születése után azonnal elválasztották anyjától — a nő hasát a szülési procedúra közben felvágták, a gyermeket kivették, majd összeöltés helyett kibelezték — apját pedig még korábban, kitalált vádak és egy ármányos eljárás útján felakasztották. A gyermek egyedülálló különlegessége azonban nem juttatta erre a sorsra: világosszőke haja szinte világított, mintha glória vette volna körbe, teste körül fehér, élénk határvonal húzódott, mintha érinthetetlen lenne. Aki a kisdedet a kezében tartotta, szinte átvette a ragyogást az érintkezés mentén: bármivel próbálkoztak, hogy megöljék, a vakítóan fehér búra megvédte őt.
Egy olyan korban vagyunk, amikor a tiltott, az intézmények fennhatósága alól kihágást kereső szerelmesek halálra ítéltetnek — korlátozott mindaz, ami nem bejegyzett, vagy aki a varázserdőben keres menedéket. Megtörtént, hogy kosárba szedett gyümölcsök és növények látták el egy férj sebeit — asszonyát szemei láttára végezték ki, majd több hónap éheztetést követően végül agyonverték. Gyermekeik a kunyhóban égtek, amelyet rájuk gyújtottak, miközben aludtak. Bárki, aki felfedezte a tiszta, éteri patakokat, az angyali segítségként szolgáló gyógyító bokrokat, azokat mind eretnekség címszava alatt ítélték el, majd pusztultak el — ha betegség dúlt, akár a fekete halál, szinte feloldozást jelentett a szabadság ilyesfajta elnyomatása okán. És talán, mert a halhatatlanság sugallata és uralkodó, bűvös érzete járta át a vizek és erdők mély szegleteit, az ide járó embereket nem lehetett kényszermunkára fogni — az e helyre járulók elmélkedtek, meditáltak, eszmét cseréltek egy fensőbb létezés elérése reményében. Éden szelete ez — Isten látóteréből vagy kikerült, vagy azért maradt fenn, mert Ádám és Éva lába soha nem járta be ezeket a partokat.
Kimondottan e helyen kigondolt gyermek azonban Zöldellő Julián előtt egy sem volt — az ádáz csata, amelyet a helyi templom és annak vezetői vívtak ellene, iszonyatot vont maga után, és lassan elhagyatottá vált. Azelőtt gyógyításra, enyhítésre, lelki támogatásra használták a vidék adományait, de hogy lett volna-e szerelmespár, aki e szent égisz alatt talált volna egymásra, a benső kutatások alapján kizárták. Ive Hasivald és Drága Szeléné voltak az elsők, akik az ezüsten csillogó Hold fényénél adták át magukat az édes gyönyör ölelésének — még akkor is, ha tudták, ezzel emberi formájukat felváltja valami más, amiben hittek. Vállalták a meghurcoltatást, ezzel együtt a többé soha nem találkozást: Hasivald sötét mágussá formálódott, és még emberi mivoltában meg tudta bosszulni apját. Szeléné az égbolttá lett, mindig is oda tartozott — röpke földi útja talán szépségének láttatása miatt volt elkerülhetetlen, hogy ilyesvalaki mégis létezik.
Az idea, miszerint ő felmagasodik, de le nem szólítható, a világ leggyötrelmesebb szenvedését vonta volna maga után, mégsem történik meg a számítható időkön belül — az ilyesfajta megközelíthetetlen forma cseppjei évezredenként egyszer, ha talajt érnek. És már együttlétükben is sejthették, hogy amíg az Univerzum magába rejti ködei színét, ők egymást mint vágyképet szeretik, mint megfoghatatlant, mint lebegőt — nincs szükségük a testükre.
Természetesen Hasivald sétál odalent — ő maga segítséget nyújt majd meg nem született lelkeknek, hogy útjukat megleljék. Felfelé néz Szelénére, szavait megválogatja — a nő nem mindig tekint vissza rá, mert feladata kozmikus jellegű: a Teremtőt segítve a könnyed, halk átvezetőkön dolgozik, ébrenlét és álom kapujában. Elemi súlya nincs, anyagi életében is törékeny volt, szinte a legszelídebb szellő is belekapott gyöngysor hajába.
Hogy miért alázták meg ily’ gonosz, alávaló módon, nem megválaszolható, de egyet mondhatok: ami az égiben a háttért táncoltatja, az némiként libbenő megnyilvánulás; létezése sosem kapható el az adott pillanatban, mindig utólag ismerhető fel. Percekkel előtte végzi el küldetését, mint azt a halandóság felismerné, utólag azonban megkerülhetetlen műve. Inspirálja a napi dolgai alatt összeroskadót: a terhet cipelőt, a naphosszat vajúdót, vagy akár a nincstelen árnyat, ki szinte láthatatlanul vonul végig a létezésen — ők mind a magasság felé tekintenek; Szelénére. Az ilyesforma, egyedi megnyilvánulás a felhő fölött hatalmas — hogy a mérleg nyelve kiegyenlítődjék, vállalnia kell a legnyomorultabb áldozathozatalt. Mielőtt azonban ezt megtenné, benső lényegéhez hasonlóan megéli ugyanezen minőségű szerelmet, hogy a sárban, mocsárban is bizonyítékként szolgáljon: Szeléné maga Aithér női megfelelője, az uralkodó fény egyszem, fenséges királynője. Ő maga az — mert annak, aki fejét lehajtva ballag, szörnyű tette előtt, mielőtt életét oltaná, még fülébe suttog, vagy akár két kezét vállára helyezi — végkifejlettől függetlenül gondját viseli. Nőként. De hol a férfi?
Az apa, Hasivald kiléte különböző spirituális missziók feltárása és a jegyzetekből kihámozható, félbehagyott leletek összessége. Történetünk előképe után az ő fiatalkorával foglalkozunk, mielőtt fia, Zöldellő Julián hiábavaló meghurcoltatásáról írnánk — mert egészen felesleges volt megtöretése, mondom én. Az ajándékfiú, a szőlőtőkén nemzett, a borpap, kinek életének vége nem értelmezhető, mert olyan nincs — teljesen elképzelhetetlen. Az örökké élő. Az Isten, ki majdan hat napon át teremt — ám hogyan is lenne másként, hisz mint anyját, őt is megpróbáltatják. Hogy érez-e fájdalmat? Talán igen, de nem halhat bele. Ragyog, hajkoronája ma is vakító, világos fényben — de arról alig beszélnek, hogy szívében mi zajlott le. Minden egyes kardszúrás nem testét, hanem lelkét érte. Gondolataiba azonban kétségkívül anyja tör utat, sérthetetlenségét is tőle örökölte. Apja, a kóválygó, a helyenként ceremóniákon, meditációkon feltűnő egyén, kissé elmarad igyekezetében — és e tekintetben különösen. Mégis, Julián egyszer rájött, hogy apja egy emberi hajótöröttel kommunikál: egy Imre nevű egyénnel, aki elvesztette mindhárom gyermekét.
Hogy ez az ember miként nyitott ajtót hozzá, máig kérdéses — nem válaszolták meg, vagy nem válaszolhatták. Annyi fennmaradt rege maradt csupán, miszerint Imre egy karácsonyi éjjelen kisétált egy elhagyatott játszótérre, majd ott igénybe vette Hasivald korábbi szertartásokon tanult gyakorlatait — miszerint ha félholt lelket, ha anyja elvetette, de apja kívánta, vissza lehet terelni a szeretkező felek gyermeket leszólítása előtti időbe, és ki lehet szabadítani ezáltal a megrekedt lelket. Imre esetében két lányról, Hannáról és Lénáról, valamint egy fiúról, Lénárdról van szó — ebben ajánlotta fel segítségét az éteri apa, akit egykor a gyönyör kertjéből való kiűzetés után felakasztottak.
Azóta maszkot öltött, csőrmaszkot, pestisdoktorét — hisz emlékszik még arra, hogyan pusztított a pestis; ő mégis áldotta ezeket az éveket, mert a gyötrelem a templomi intézményből származott, akik megöltek mindenkit, aki benső elhivatottsága alapján választott magának társat. Még mielőtt ezt megtehették volna, ő isteni gyermeket szólított le, akit már hasonlóan nem ismerhetett, mint Imre a sajátjait. Közös vállalásuk volt, miszerint egy profán ember, Imre, megszólít egy két világ között rekedt misszionáriust, aki az Istennek tetsző ruha ellenkezőjébe van öltöztetve: fekete köpeny, egyszínű mellény, gondosan, de pokoljárásra varrt ruházat; groteszk madár képére formált arc, mögötte egy megtört, szomorú lény ábrázata.
Nem engedhető, hogy az ugyanehhez hasonlítható gyűlölet ölje meg három ártatlan gyermeket, még ha ellenzett kapcsolatból is származnak mind — vagy épp ezért! Megmenti ő mindet — de dolgában, szorgalmában elfelejtett Szelénére nézni, ahogyan kedvese is egyre kevésbé tette: nem kapott választ kezdeményezéseire. Hasivald, dolgában, magára hagyta Szelénét; az Ég és a Föld gyászos távolságot növesztett egymástól, és megkezdődött a reménytelenség kora, melybe a két szélső istenség visszavezeti a napsugarakat. A teljes méltóságától megfosztott két egyén a hétköznapiba nyúl le: ami ott születik, ünnepnap maga — ezért tudható, hogy ez bármely napból átformálható és létrehozható.
Így ültek ők helyükben — Szeléné, Hasivald és Zöldellő Julián —, de félig mesélt történetet hallanál, ha nem lenne ott látható Bormegissza Imre; gyermekei nevét már felsoroltuk. Kivel kezdjük hát? Lépj elő, poros-koszos, de elegáns vándormadár. Az első fejezetben lép elő Ive Hasivald, ki megbosszulta apja halálát, és revansot vett Malfeten, de akasztását a későbbiekben mégsem kerülhette el, mert túlontúl imádta Szelénét, az egek dámáját, szíve kiegészítőjét. Két világ közé épp ezért rekedt — továbbadott egy életet, tudva, hogy halálsor várja. Imre pedig, habár tényszerűen tett, nem eleget: nem emelte magasba kardját, se nem öltött páncélt, nem tartotta ki pajzsát — és odalettek.
Azóta féllény ő… de még élénkíthető. A három gyermek, bár haragjuk hasonló villámokkal sújtó feljebbvalójukéhoz, mégis megértőek egy ponton, és ha apjuk ceremóniaként rendez asztalt, kosarat, képeslapot, talán egy következő alkalommal, amikor az emberek pihennek — igen, ünnepnapon — szót intézhet a megrekedt bűnbeesetthez. Hasivald ránéz olyasféle mély, sötét, űrbe hulló szemével, mint ahogy Julián találta szembe magát önnön valóságával, amikor tükörszobát nyitottak neki, és abban felismerte egészét: hogy mi is ő — kreáció, fensőbb én, talentum.
Igen, Hasivald egyszerre néz fiára és egyben az egyszerű emberre, Imrére — vajon foglalkozzon-e vele? De felidéződik egyszerre, minduntalan… Gyermekek, ahogy szárnyaltak a játszótér fölött — az túl volt minden hangon… ott istenek beszéltek a halandó néppel, hiszen minden siralom egyenlő egészben. És egy május végi napon, ahogy márványba foglalják angyalok képmását, ahol koporsókat engednek a földi rétegekbe, ott majd kíséri őt egy sejtelmes látogató — nem ijedelmes, csak időket magán hordozó. Csőrmaszk legyen az, vagy madáristen jelmeze — ha ember szimfóniát hallat, azt érlelni kell, mint idős bort, mely ezt megnyitotta, mert nélküle magányában maradt volna.
Imre ekként asztalára helyezte — poharát is, mely üres még, de talán az ősz egységét belé töltheti —, és köszönetet mond, majd felmagaslik, felegyenesedik. Hisz hogyan is lehetne másként? Ha az ember megernyed, az istenek is szenvednek.
Minden szőlőszem előre fogant szenvedés gyümölcse.
Az év első szertartásának alapjaiul szolgáló tételsorozat, mely a gyönyörök kertjében megtestesült papok és papnők szellemi orgiáihoz intézett imákat és ambient szerzeményeket jelenti, valamint ezen hangulatok beavatás-jellegű megfogalmazásait tükrözik vissza.
Az ünnepen feltűnik a sokat viselt vándor, Ive Hasivald is, aki csak szemlélőként van jelen, de iratait magával hozta, és a hatodik-tizenötödik tételig az ő elbeszéléseiből olvasnak fel, árny-szurokba mártott dungeon synth tételek szolgálnak hátteréül – és kiolvastatik valami, amelyet korábban magánbeszélgetéseiben folytatott: egyszer egy szenvedő ember elhívta őt, aki arra kérte, hogy le nem született gyermekei cellájához kulcsot kérjen, és kiszabadítsa őket, amely meg is történt a negyedik Advent felvételekor, egy elhagyatott játszótéren. Csakhogy a földi ember ezek után túl sokszor vette igénybe a mágus szolgálatait, aki büntetésül többször démoni formában jelent meg az elhívó előtt – először felszólítva, majd többszöri engedetlenséget követően pokoli büntetéssel sújtva őt. Első elgondolás szerint a földi teremtmény átvette gyermekei helyét a jéghideg zárkában, leszólított lelkei pedig eláradtak a mindenségben – néha fel-feltűnnek, akár angyalként, akár zenei motívumokban – ám a bebörtönzött apa hangos szenvedései áttörtek az éterbe, megsértve a Hasivald-dal kötött szövetséget. Ekkor öltözött ördögi köntösbe a középkorból átutazott csuklyás kísérő, majd a következő szertartásokon már újabb és újabb ítélet paragrafusait olvassa fel a kárhozottnak. A gyermeki lelkek támogatják mindezt, akik bár elismerik apjuk jelenlétét és bűnbocsánatra való kérelmét, örömet lelnek a kínzás-sorozatban. A porba hulló, haldokló öregember lassan pedig megtanul öröm-nektárt kifacsarni a fájdalmakból. Sorozatos jajveszékelése, melyet a nép visszafojthatatlan, perverz örömmel fogad – átszólítja a Mennyek hangját, az egykori Nagyságosét, amelyet egykor a halandó ember megidézett. Akkor még tiszta volt, bűntelen – nem felelt néma sikolyokba száműzött lelkekért. Mégis, ha már a végleges névtelenségbe küldték, a sötét űrbe – akkor feloldozásként, egyetlen műveletet választ: lehetősége van a felfedezett zenei tételeket csokorba rendezni, és virágkosárként átadni a hallgatóságnak. Ezen periódusok pontról pontra, szemlézésről szemlézésre nyomon követik benső lényegi rezdüléseit – mivel összeköttetésben van a mágussal, ezért oda- és vissza kommunikálnak. Olykor szimbólum nyelvein szólal meg, majd átadja szövevényét újra az emberinek. Nem kedvelik egymást, folyamatos feszültség van közöttük – de létük egybetartozik. A cellában jajgató ember egykor díszes ruhában megjelenő bölcs varázsló volt – megterített asztalát fontos jelenlévők ülték körbe. Volt ott hús, gyümölcs, és más étel, bor, bőség! Falatozásuk kitett egy egész vasárnapot – urak voltak ők, és ott ültek női kísérőik is, kiket jelen utazásunkban Hédoné-nak nevezünk. A Hédoné-k nem tagadják meg a földi gyönyöröket, de oly’ módon teszik, hogy szellemi urukat ezzel kiegészítik. Egyfajta meghatározásai ők az ártó succubus ellentéteként – nem fojtják meg a szerelmes párt, nincs öncélú terveik velük – ám felhívják a figyelmet az idea és matéria szent házasítására: ha a kettő együtt elér egy katartikus magaslatot, ott szerzetes születik, de nem keresztényi értelemben – egyaránt kívül rekedtek, és beteljesültek is ők. Egy ilyen érzéki szeánsz iránymutatója volt egykor Ive Hasivald – de nem gondolta, hogy majd a végtelenül esendő emberi párjának szükségeltetik szereplőül szolgálnia. Ám ők egykor, egyen és ugyanazon szempáron keresztül néztek ki, ezért bár távolságuk több csillag távolságára van – de nem létezhetnek egymás nélkül. Természetesen Hasivald időtlen, míg Imre csak ereklyék és idealizmusát kísérő különleges tárgyak meglelésével szólhat szférákban élő megfelelő karakteréhez. Ám ez nem jelenti azt, hogy Hasivald nem szenved: folyamatosan hallja és hallgatja évszázadokkal később elkövetett bűnét – meg nem született leszármazottai sikolyait, amelyet édes szerelem hozott létre, de mégsem voltak vállalhatók szülői királyuknak és királynéjüknek. A raboskodó embert ekkor a mágus felemeli uralkodók szintjére, majd sárba nyomja és alázza, miközben az üzenet átér, ahogy a gyötrelemből kiterhelt nektár a hallgató poharába hull – ő kelyhét kiissza, miközben egyetlen szőlőszem is határtalan agitáció mentén növekedett, egyaránt a sötétség, és a napfényt hozó reggel találkozásából
Ki vagy hát, Hasivald? Eljöttél, és egyre dermesztőbb hidegből üzensz, mégis mindig jössz, ha hívlak. De egyre csúfabb maszkod, és nemhogy megismerném az alatta feltűnő arcot, hanem mindinkább távolabbra kerülsz, mintha önnön magadat vonnád meg attól, aki egyszer egy varázskönyv segítségével megíratott és létrehozatott. Hogyan lehetséges, hogy létezel valahogy, mégis csak akkor vagy itt, ha a kellő tárgyak és letétemények megtaláltatnak – addig feladataid hol végzed? A mesélő ekkor nem vette észre, szegény önmaga – hogy egyre fokozódó kérdései egyre növesztik azt az űrt, ami a világegyetem sötétségét képezi. A folyamatos távolságok az újbóli kérdésekkel pedig csak nőnek, melyek nem hoznak el konkrét válaszokat – a maszkon feltűnő foltok és kopások jelzik, hogy a rejtelmes háttérszereplő megjárt korokat; de beszélgetésében mégsem jut dűlőre – a következő gyertya meggyújtásánál a nyugalom biztosítása mellett nem lehetnek egyértelmű válaszok – csak következő fejezetei a megélésnek, ezáltal a merengésnek.
Így történhetett hát, hogy a leláncolt halálraítélt három könyvet lapozhat fel – ezáltal hallatnak meg könyörgései. Az alábbi három pedig:
– Merengések – Röpke szemelvények, az adott útvonalon megtalált kincsek. Párosul hozzá egy zenei alap, mely a keresést segíti, de ezáltal a mindennapi kóválygó bensőjébe lát – úgy ad gyémántot, hogy nem szükséges hosszú órákra megnyitni a fellegeket. Érkezhet akár labirintusból, akár égi csarnokból, és bár rövid percekre szól, de érvénye van, és felszólalhat idejére létjogosultsága.
– Elmélkedések – Imre bezártsága hosszú, kivárt, de elviselhetetlen órák összessége. Ekkor döntött úgy, hogy bizonyos órákról másként rendelkezik, mint az elveszettségbe zúduló többiről – bármikor jelentkezhet, de formátuma órákra, elbeszélésekre szól. Bár hideg határvonal rajzolódik köréje – de nem lehetetlen, hogy lásson és észleljen benne. Gondolatai lehetnek ezek múltnak, vagy eljövendőnek – de akár csúfos jelennek is – a szenvedést már ismeri, miért ne lehetne a lassú másodperceket itt is kőtömbökké alakítani, melyek megmaradnak az utókornak?
– Ceremóniák – Imre találkozása Ive Hasivald középkori vándorral; a legkomolyabb, legbensőségesebb szürreális megnyilvánuló, amely akár megidézések, akár fenső hatalom értekezéseit szolgálják, de domináns mivoltában nem csak létrejöhet – létre kell jönnie! Ezen ponton már minden egyes tétel előre kigondolt, rétegzett és a következőt támogatja – a hangok összeölelkeznek, bántanak és szeretnek egyszerre. A Ceremóniákhoz szükségeltetik a megterített asztal, ez akár a Merengések-nél, akár az Elmélkedések-nél elhagyható – itt azonban megkerülhetetlen. Az asztalon virág, tükör, mécses, és egy századokon átívelő kép, amely általában egy mesteri festő alkotásához mutat utat. Ezen a festményen, amellett, hogy isteni ihletettséget hirdet, megbújik megannyi számtalan rejtély, amelyek megfejtésre várnak – itt nyílnak meg végtelen utak is, útvesztők, amelyben oly’ sokan elhullottak már, akik nem találtak ki belőle. A megrekedés azonban nem beteljesülés nélküli – az elhullottak virágszirmokat szórnak el, melyek lámpást adnak a következő vándor kezébe. Ezen járatokba ritkán jut be a fény, de amikor igen, akkor megvilágítják az elesettek csontvázait – szemgödreikben pedig mintha a fájó idő által elültetnének bizonyos csillanó drágaköveket, amelyek nem a kuruzslók zsákmányaihoz csiszolódtak – sokkal inkább a gazdag szellemi kertművelők szemei elé morzsolódnak.
Így vette észre hát észre a tükörvilágban Imre az álarcos másikat – érezte évekkel korábban is, de akkor még nem volt neve. És mivel a földi körülmények között minden azonosítás útján való, még akkor is, ha magasabb szintek képviselője – légyen hát akkor nevezettje! Megjegyzi azt szegény, megjegyzi azt hitvány, de jelöltek és kiválasztottak is, ígérem, nem felejted, lám! Így született Ive Hasivald – aki tőled el nem vár, de büntet, ha nevét hiába kiáltanád!
Nos, már látom is szólt vissza – enyhe révületében, de még ép észnél, öreg Bormegissza. És bár testében megrogyott, de jegyzeteiben lehet még felhatalmazott – hatalmazott egeknek, szép völgyeknek, csodás rengetegeknek. Mert bár térdre hullva várhatná ítéletét, de ha teheti még szemlél, és verset ír e nőhöz, kik nem szólnak, csak templomhoz járulnak, Szeléné nevére hallgatnak – térde hullék, csak ő teszi vállamra kezét – nem az égbe emel, csak ígéri, hogy lábra állít – és bár képes lennék rá egyedül is, ha házasságra vállalkozok, Hédoné-t akarom, és nemesíti igazságom: mi együtt halálunkig járunk táncot, kezéből fogadok jogart és palástot – megöl, egy ponton tudom, de lehelete fuvallatom: mibe én folyton’ folyvást bukdácsolok, ő felveszi és leporolja, és megőrzi, ha más el nem lopja – kiegészültem és vele voltam; hangon innen – zenéken onnan, de benne én ott létrehoztam, ha nem mást, csak egyetlen, szerény, végszó-óideát – pillanatra kinyílt, elhalt orchideát. Hogy a magból feléledjen, majd mindazt felvegye, hirdesse ékes notesze – és megismerje egy valaki – aki a látottakon kívül képes, ernyedten is adni, gyengén is szemei előtt, miközben telnek esztendők – hát ha egykor varázsoltam, most illesse őt teljes joggal – hallgassa a hangokat, ebből egyrészt visszaad – és én és ő már ünnepen, felkészülten, szüntelen – mellé ülök, beszélgetünk, percről percre csendesedünk – de ha szólok általuk, meglesz annak jutalmuk, és nem szenved a bezárt sem többé – erről elébb kezeskednék; de nem vagyok világok irányítója – csak érzője, melyet szorongva, de borítékokkal körbehatárolok. Egy-egy nyomot utánam hagyok – majd meghalok. Csont leszek, mint a többi, de mit megleltem, az temetetlen testemen visszaköszön – egy smaragd az, melyet felveszel – érlelsz, és tovább nevelsz. Szerettedhez eljuttatod, és tiéd lesz – az alkalom. Egy ceremónia. Talán ördög alkuja, ám nekem félve bújó hangom szóló-baritonja – sokat takar, és mennyi van még, melyet éretted felfednék.
Különösen állok az Usher-ház adaptációkhoz – kissé sok készült ahhoz képest, hogy ez egy rövid Poe-novella, de valamiért többen láttak benne fantáziát. Így elég korán, már az 1920-as években megkezdődtek a filmfeldolgozások. Érdekes módon az első – és talán legmeghatározóbb – verzió francia területen készült el, Jean Epstein rendezésében, akihez Luis Buñuel is csatlakozott, tehát a minőségi háttér nem kérdéses.
A hasonló némafilmek véleményem szerint leginkább a német expresszionizmus stílusában működnek igazán jól – gondolok itt elsősorban The Cabinet of Dr. Caligari-ra vagy Fritz Lang alkotásaira –, ugyanakkor a francia lírikus hangvétel is számos klasszikust hozott létre, ahogyan jelen tárgyunk esetében is hasonlóról van szó. Hogy mai szemmel megállja-e a helyét: elmélyült filmkedvelőknek mindenképp. Számukra ez egyfajta kuriózum, hiszen ezek a filmek több szférán keresztül kommunikálnak, és a némafilmes jelleg miatt lehetőség van elmerülni az apró részletekben.
Ugyan még nem olvastam Poe eredeti művét, de utánajárásom alapján az 1928-as megjelenés adaptálja leghűségesebben a novellát. Korábban már megtekintettem Roger Corman verzióját is, ám az ő alkotásait kissé nehéz számomra értékelni. Egyértelmű, hogy lélekkel készítette el Poe-feldolgozásait, mégis furcsán állok a megjelenésük korszakához: hiányzik belőlük a korai némafilmek szimbólumvilága és stílusa, ugyanakkor még nem érkezett el a 70-es évek korszaka sem, amely többek között a mai horrorfilmek felépítésére is meghatározó hatással volt. Corman filmjei valahol egy köztes térben helyezkednek el, és bár a minőségük letagadhatatlan, végig hiányérzetem van – ami sajnos inkább az akkori keretekből fakad: nem nyitnak meg új ajtót, és még nem jelölik ki az utat.
Ezzel szemben az 1920-as években képesek voltak az irodalmi alaphoz kiválóan illeszkedő képi világ megteremtésére. Külön figyelmet fordítottak az atmoszféraépítésre és a lassúságra, amely folyamatosan új tereket szab, miközben a néző tudatalattijával is kommunikál.
A The Fall of the House of Usher egyetlen valóban fontos megközelítése tehát ez a francia elgondolás, még ha nem is éri el a német némafilmek szintjét. Sajnálatos, hogy számos elhanyagolható, felesleges folytatás és további adaptáció készült a műből, hiszen ez a rövid, ám különleges történet pontosan olyan filmes öltözéket kapott, amely önmagában is elegendő lett volna – és így talán gyakrabban hivatkoznánk rá.
Ennek ellenére némileg a feledés homályába veszett, és ma már inkább csak a film- és horrorrajongók ismerik. Nem talált fel forradalmi újításokat, ám saját korában igenis felmutatta az akkori lehetőségekhez mérhető legerősebb tulajdonságokat. Csupán egy apró mozzanat hiányzik ahhoz, hogy valódi horror-hivatkozási alapként tekintsünk rá – itt ismét a német összevetés kerül előtérbe, amelyek mögött érezhetően elmarad.
Összességében azonban jobban tudom ajánlani, mint Corman 1960-as művét, még ha az utóbbi is erős alkotás. Ez a francia verzió sokkal inkább visszaadja Poe érzékeny jegyeit, nem mellesleg szürrealista elemeket is alkalmaz Buñuel közreműködésének köszönhetően. Mindez tovább erősíti azt a gondolatomat, hogy ez egy nem túl hangos, mégis egyedi együttállás a filmkészítés első igazán jelentős évtizedében.
Rendező: Fax Bahr / George Hickenlooper / Eleanor Coppola
A Burden of Dreams jutott eszembe, mely a Fitzcarraldo c. Werner Herzog film elkészítéséről szóló dokumentumfilm – hasonló forgatási poklot jelenít meg, mint Francis Ford Coppola víziója, melyről felesége, Eleanor Coppola készített összefoglalót.
Mindenképp érdekes adalék azoknak, akikre nagy hatást gyakorolt az 1979-es megkerülhetetlen mű – és beszél arról, hogy milyen az, ha valaki ekkora utat választ magának, és szenvedéssel telve ugyan, de végig is megy rajta.
Az Apocalypse Now minden képkockájáról átjön, hogy milyen körülmények között született – a színészek arcára van írva, és a feszültség is elviselhetetlen mértékben tapintható.
A Hearts of Darkness – A Filmmaker’s Apocalypse azért fontos, mert mindennek mögöttesét bemutatja – így látjuk a rendezőt munka közben, de Martin Sheen, vagy Marlon Brando átlényegülésének háttérébe is beleláthatunk.
Dokumentumfilmnek nagyszerű – ám a Fitzcarraldo-nál úgy érzem, maga a hátteréről készült film helyenként felé is emelkedik az alapműnek – itt erről nem lehet szó. Mivel a film végig szimbolikával dolgozik, és maga a néző is a tudatalatti egy mély bugyrába szivárog le – addig mindennek hátterét részletezve, ha nem is törik meg a varázs, de egy ekkora bonyolult művet nem igazán lehet elmagyarázni – ezáltal pont azért működik ez a darab, mert csupán érdekesség akar lenni, és nem több.
Különös belegondolni, hogy így a forgatási helyszíneken, mindkét említett filmmel kapcsolatban két rendezői munka is zajlott – mintha megérezték volna, hogy az ilyen embertelen forgatási nehézségeket figyelembe véve emléket kell állítani magának a szakmai munkának is.
Mint tudjuk, az Apocalypse Now egy olyan film, amely nem a mindennapi szférák szintjén értelmezhető – és egy olyan vállalás, amely egyszerre öli meg és éleszti újjá alkotóját. A forgatás alatt szó szerint halálközeli állapotba került Martin Sheen, de Francis Ford Coppola rendező is öngyilkosságon gondolkodott, ha a szemei előtt megálmodott kép nem jön létre, és maga a forgatás kudarcot vall. Ismerjük az eredményt, de kimondhatjuk azt is – hogy Coppola itt ért el mesteri teljesítményének csúcsára és egyben végére. A 80-as évektől kezdve már nem alkotott maradandót, de nem is törekedett rá. Legutóbbi project-je, a Megalopolis pedig akár az 1979-es klasszikusának érdemi ellentéte is lehetne – hiába a saját pénzből készült produkció, amiben nagyon sok év, évtized munkája van – hatalmasat bukott, és véleményem szerint is legnagyobb kudarcát érte el minőségi szempontból is.
Ettől függetlenül a hetvenes évek legnagyobb rendezői között van, az irracionális méretű filmeposzok mellett (Godfather (Keresztapa) filmek) képes volt az évtized végére emberen túl mutató alkotói nagyságot elérni az Apocalypse Now-val. Talán a végére már megterheltetésük miatt minden stáb-tag gyűlölte a filmet, és irdatlan súllyal nehezedik a néző lelkére – de hogy magán a film formátumon túlmutató, végtelen szellemű, felfoghatatlan művet hozott létre, az vitán felül áll.
Emlékszem, amikor először láttam, a 2001: A Space Odyssey Földre lataszító, gyötrelmes, ámbár hibátlan verziójaként értékeltem, és adtam magamnak pár évet, hogy visszatérjek hozzá. A képek túlmutattak azon a határon, amit akkori befogadókészségem engedett, majd éveken keresztül visszatértem hozzá. Az átütő, ‘The End’ c. Doors felvétel hangjaira kezdődő képsorok – Kilgore ezredes eszelős, de félelem nélküli monológjai – Willard százados alászállása, mely az alvilág képeinek is tekinthetőek – majd a találkozás Kurtz ezredessel, ami már metafizikai szinteket érint. Ekkor pedig nem beszél más, csakis a sötétség. Borzasztó súly – ezért nem ajánlható film, mégis kötelező, kevés alkotja párját.
Hogy a második aktív kamera pontosan ennek elkészültét hívta életre – miközben ott lebegett a térben, miszerint Coppola soha nem tudja befejezni – nyomatékot adnak magának a dokumentumfilmnek is.
Én magam, nem gondoltam, hogy Herzog-ot, vagy Kubrick-ot meg lehet közelíteni, de ha volt ilyen pillanat – azt Coppola itt elérte.
Végig nagyon szépen strukturált film, és talán a leghangulatosabb is a Louis Malle jegyezte darabok között. Megjelenésének éve is érdekes: már sokkal inkább tükrözi a későbbi 80-as évek hangulatát, de még a 70-es évek lassabb, New Hollywood-i jellegzetességei is meghatározóak benne. Francia–kanadai koprodukció, így jöhetett szóba a rendező neve, akinek ekkorra már letagadhatatlan ázsiója volt; a végeredmény pedig valóban több kultúra elegye, a szó legjobb értelmében.
A film legerősebb pontja egyértelműen a színészek játéka. Burt Lancaster kései, érett szerepében ellenállhatatlan: személyét áthatja egy kifejezett bölcsesség és aura, míg Susan Sarandon pontosan ezt ellensúlyozva korai, fiatal szerepében látható, ragyogó kisugárzással. Párosuk így fenomenális. A történet ugyan szellemes gengsztersztori, némi romantikával megfűszerezve, és végig intelligens tálalásban, mégis elmondható, hogy az Atlantic City nem feltétlenül ebben erős; inkább a képregényszerű hatások, a jó humor és a felejthetetlen főszereplő-páros miatt emlékezetes.
Mindig különleges, ha egy korábban nagyon fontos európai rendező Hollywoodhoz kötődő filmet készít, de úgy, hogy megtartja a rá jellemző múltbeli gyökereket, és valami nagy ívűbe viszi át azokat, hangsúlyozva mindkét oldal értékeit. Valószínűleg ezért gondolnak rá sokan jó szívvel: az egyébként komolyabb crime-vonalnak különleges ízt ad az a fajta humoros hangvétel, amely a helyzetkomikumokból fakad (gondolok itt például a Kate Reid által alakított Grace karakterére – akit szinte végig egy ágyban látunk, mégis csípős megjegyzései egyértelműen a vígjátéki elemeket erősítik, és nagyszerűen működnek).
Mégis, ez a film Lou (Burt Lancaster) és Sally (Susan Sarandon) párosáról szól. Sally túl hamar ment férjhez, a házassága gyorsan fel is bomlik, férje pedig a húgával lép le. Bajba kerülnek, és végül visszatérnek hozzá. Sally egyikükhöz sem kötődik igazán, ezért pontosan akkor keveredik bele egy bűnügybe, amikor maga is szabadon sodródik az eseményekkel. Ekkor kerül képbe Lou határozott jelenléte, aki szomszédjaként már korábban is figyelte a lányt: gyönyörűnek tartja, és régóta közeledni szeretett volna hozzá. A képsorok ezt érzékien és lágyan közvetítik – benső érzelmek kötik Sallyhez, és útjuk egy ponton találkozik.
Innentől kezdve a film szorosan kettejük kapcsolatára épül. Bár történetileg semmi kimagasló nem történik, ez a keserédes, mégis emelkedett hangulat átjárja az egész filmet. Találkozásukban és kapcsolatukban benne van a vég előjele: érezhető, hogy mindaz, ami történik, csupán egy rövid, gyorsan fellobbanó találkozás része, amelynek végén el kell búcsúzniuk egymástól. Mégsem fájdalmas mindez, hanem életszerű; Louis Malle filmje áthatóan képes közvetíteni ezt a különleges atmoszférát.
Egy apró plusz hiányzott csupán ahhoz, hogy igazán közel kerüljön hozzám, de amíg átéltem, ugyanúgy sodródtam vele, mint Sally. Bármi is történt – legyen az bármilyen apró részlet –, jó volt nézni. Talán történetileg meghintettem volna az egészet egy nagyívűbb cselekményszállal, valami jelentősebbel, hiszen amit a bűntettek terén látunk, csupán pitiáner rablások és gyilkosságok. De végül éppen ezért szerethető: nem tör hatalmas magasságokba, viszont amit csinál, azt felejthetetlenül teszi.
Ha a rendező korai francia filmjeinek szintjét nem is éri el, és a későbbi My Dinner with André-tól is némileg elmarad, mégis messze az egyik legélvezetesebb darabja.
Tarr Béla közreműködő volt ennél a filmnél, de akár az ő rendezése is lehetne – Fehér György jelentősen idézi meg a stílusát, és természetesen van annyira teljes értékű mű is, hogy önállóan is megállja a helyét. Sőt, ha a Sátántangó előtti Tarr-filmeket nézem, a Szürkület meghaladja azokat, még a Kárhozatot is.
Annyiban mindenképp eltér a Tarr-féle iskolától, hogy épít a cselekményszálra – azonban a slow cinema tulajdonságaival: lassú, átszellemült képek; elidőző kamera. Az atmoszférateremtés véleményem szerint kifogástalanra sikerült, ezért a film megérdemelne több említést. Nem hinném, hogy kizárólag a Tarr-darabok összevetésében lehetne beszélni róla: ez egy kompakt mű.
Vannak persze apróbb észrevételeim, amelyek kissé távolságot tartanak az alkotástól, és még gondolkodom rajta, de egészében egy nagyon különleges magyar filmről beszélhetünk: szinte kuriózum, és sajnálatos, hogy nem büszkélkedhetünk számos hasonló vállalással, bár a rendező következő filmjét, a Szenvedélyt még meg szeretném nézni.
Talán lelkileg megerőltető folyamat volt, hogy négy Tarr Béla-film megtekintése után ültem le a Szürkület elé, de egyfelől rövidebb volt, ezért befogadhatóbbnak tűnt; másfelől pont ezért éreztem késznek magam rá. Mellesleg az elmaradt művek Tarr halála miatt meghatározták az egész hetemet, és illeszkedett a koncepcióba, miszerint egy hozzá köthető, de mégis más rendező által megidézett vízió részese legyek.
A mű Friedrich Dürrenmatt irodalmi alapanyagából készült, és később egy mainstream hollywoodi feldolgozás is létrejött Jack Nicholson főszereplésével (The Pledge, 2001). Időt nem hiszem, hogy fordítok rá, hiszen a kegyetlen gyerekgyilkosságról szóló történet eredeti látomásához ízlésem szerint jobban illeszkedik a Fehér György által megteremtett atmoszféra és környezet.
A nyomozók – köztük a főszereplőt játszó Haumann Péter – hiteles alakítást nyújtanak, ahogy a K.-t alakító Derzsi János (A torinói ló) is emblematikus megjelenéssel bír. Magukat a színészi játékokat nem lehet hagyományosan értékelni: több jelenet hirtelen megáll, akár párbeszédek közben is, mintha megállt volna az idő. Ekkor következik a film stílusára jellemző hangulatépítés, mély atmoszférikus tónusokkal, lassú, végzeti időket szimbolizáló képsorokkal. Szükségeltetik hozzá némi türelem, de mégis működőképes, még ha nem is tisztázódott bennem teljesen, hogy szükséges volt-e minden egyes alkalomnál az adott beállításokat használni. A problémám az, hogy nemcsak a történethez szükségeltetik megoldókulcs, hanem a szerkezetet illetően is: hogy a külsőségek mikor, mely ponton működnek szinkronban a filmnyelvvel, és mikor alkalmazza őket túl az alkotó.
Letaglózó, ahogy a film kinéz: megannyi kisfilmet lehetne összevágni belőle, és kellőképp használja a lehanyatló korokat szemléltető zenét is, amelyet én Kate Bush „Hello Earth” című dalának végéről ismertem. Az eredeti zenei alap pedig egy grúz tradicionális szerzeményből, a „Tsintskaro”-ból lett átemelve. Kifogástalanul együtt lélegzik (vagy haldoklik) a képekkel, és többszöri motívumként jelenik meg. Ezekben a percekben eléri azt a magaslatot a film, amit a későbbi Tarr-szentháromság (Sátántangó, Werckmeister harmóniák, A torinói ló) is képvisel: végtelenül hömpölygő, sötét képfolyamok, melyek elviselhetetlenül sivár, szinte a néző lelkére nehezedő terhet adnak át – kristályosodva a szépségben, amely a fájdalmakon keresztül érinthető. Feloldozás azonban itt sincs, ezért az átélő együtt bolyong, keres és kutat a szereplőkkel; a cselekményt illetően pedig csak sejtetésig jutunk.
A magas minőség végig fenntartott, ám a részben megmutatott történetvezetési szál és a lassú, művészi periódusok kísérleti módon, kevésbé magabiztosan férnek össze. A teljesség itt törik csak meg: ugyan a rendező mindkét vonalat elindítja, de nem jutunk el megérkezési pontra, és folyamatosan váltakozunk a megálló, majd az éppenséggel hangyányit elinduló időben. Kísérletnek mindenképp érdekes, egy benső konfliktust ad át, és szinte egyedivé válik, de talán kimondható, hogy ezen formula tökéletesítése későbbi címekben valósulhatott volna meg igazán.
Mégis megmutatja, hogy milyen művek születhettek volna itthon, de nagyon ritka eset, hogy ilyesmi sikerült (az említett Tarr Béla-filmeken kívül nem is tudok mást megemlíteni). Egy érdekes irány – érdekes és inspiráló –, ám sajnos ezt a példát kevesen követték itthon. Ha Tarr rendezte volna, talán nem foglalkozott volna ennyit sem a cselekménnyel; és ha bűnügyi filmként nem is működik igazán, mégis értéket közvetít, hogy slow cinema jellege mellett is megpróbálta feltérképezni ezt az utat. Számomra a makulátlan látvánnyal bíró külső és a teremtett hangulat, a szenvedést átadó összegző erő emeli fel ezt az alkotást a magasabb szintekre. Ha eszközeiben van is párja, a magyar filmművészetben keveseknek sikerült hasonló létélményt lehívnia…
A film stílus kérdésében kifogástalan: a rendező védjegyeinek számító lassú snittek, meditatív képsorok és az átütő, hipnotikus atmoszféra uralkodó jellegében köszönt be – és ettől fogva minden egyes fontos Tarr Béla-alkotást meghatároz.
Azonban van a Kárhozatban valami, ami távolságot tart a filmtől. A Sátántangó több mint 7 órája indokolt – hiszen olyan erővel bír, ami önálló gondolatokat ébreszt a nézőben a megtekintést követően is. Jelen lehet az álmokban, háttérben meghúzódva, folyamatos fürkészésre és keresésre kér, az évek alatt pedig újabb dimenzióit tárja fel. A felszínen átadott üzenet mögött megannyi részlet húzódik – emellett képes a misztika nyelvén beszélni, és külön rétegekben hatni.
A Kárhozat megjelenése hasonlóan gyönyörű, mint a hat évvel későbbi filmé – ám monológjai még kissé kilógnak, különösnek és furcsának hatnak, és amit az Őszi almanach színeiben és pózaiban túlzónak tartottam, addig a Kárhozat gondolatsorai némileg hasonló, részben manírból felvett művészi aktusnak tűnnek.
Ahogy az Őszi almanach kapcsán Fassbinder filmjeit vontuk párhuzamként, úgy a Kárhozatra véleményem szerint Louis Malle művészete hathatott a leginkább. A személyes favoritjaim között felsorolt Le feu follet (The Fire Within) a legmélyebb egzisztencialista mű, amit valaha láttam – ott annyira aprólékos részletességgel merülünk el a főszereplő lelkében, amely túl van a filmnyelven: szimbolizmus és mélyen kifejező költészet.
Tarr Béla először dolgozott együtt Krasznahorkai László íróval, és ez az első perctől kezdve emelkedett módon köszön át a mozgóképen. A Sátántangóban tökéletesített búgó, átszellemült, transzcendenst kutató ambient hangok; a hibátlan operatőri munka; a slow cinema-ra jellemző elidőzés és várakozás – mind összhangban vannak.
Ám a Kárhozatra a felsoroltak külön-külön precizitása jellemző, együtt még nem működnek azon a magas szinten, mint a későbbi filmekben. Habár ellenállhatatlan, amit látunk, és közelíti a magasművészetet, sajnos elfogadhatónak tűnő kritika lehet az is, hogy valódi tartalommal még nem igazán sikerült megtölteni ezeket az egyenként ragyogó tulajdonságokat. A nézőnek egy idő után olyan érzése támad, hogy mindegy, mi történik, és olykor túl sok időt tölt a szinte felolvasott szövegrészletekkel is – mellesleg párbeszédek nincsenek is igazán: szinte egyedüli monológokat hallgatunk, miközben a másik szereplő hallgat.
Természetesen vállalásként Tarr Béla és Krasznahorkai László első közös munkája egyedülálló a magyar filmművészetben, és jól tudjuk, mi követte ezt a darabot. Ugyan kifogástalanul rátapintottak arra, hogyan egészítik ki egymást – még kellett egyet lépniük ahhoz, hogy valóban mestermunkát hozzanak létre.
Mindenesetre nagyon ritka eset, hogy két alkotó ilyen szinten összefonódik – hirtelen David Lynch (rendezés) és Angelo Badalamenti (zene) párosa jut eszembe. Mintha Krasznahorkai irodalmi alapanyagát csak Tarrnak szabadott volna megfilmesítenie, és ez végbe is ment. Valószínűleg a forgatáson nem sejtették, hogy mely részlet mely elemet szolgálja, de az elkészült filmalkotás felett álló látnok végül makulátlan formába öntötte ezeket.
E film nélkül pedig nem születhetett volna meg az a mesterhármas, amely a Sátántangó – Werckmeister harmóniák – A torinói ló ellenállhatatlan, ám nézőjét lecsupaszító, felőrlő univerzumában köszön vissza. Ezért is nehéz a Kárhozatról írni, mert felfogásában egyértelműen ezekhez a címekhez sorolnám, ám belül még keresi az útját, ezért kapcsolódik az előző Őszi almanachhoz is, mégha stílusjegyekben nem is hasonlít a kettő.
Megjegyezhető az is, hogy a külső motívumok miatt (fekete-fehér képi világ, valamint az említett atmoszferikus hatások) egyértelműen kötődik a későbbi Tarr-klasszikusokhoz, de ha ezeket a jegyeket lehámoznánk, nem mutat idegen kapcsolatot az előző művekkel.
Ahogy a film botorkáló férfialakja, Karrer (Székely B. Miklós), úgy én is keresem magamat még ezzel a filmmel kapcsolatban. Minden, ami Tarr nemzetközileg is elismert stílusára vonatkozik, megszólít – ám ezt még nem választanám be a megkerülhetetlen művek közé. Talán jelentősebb lehetett volna, ha regényre épül, nem pedig szimpla forgatókönyvre – hiszen látjuk, 1994-ben hová jutott el ez a szerzőpáros. Hosszas feldolgozás áll még előttem – ennek nem is kell most, ebben a pillanatban leülepednie. Hogy mennyire változik majd a megítélésem, és önálló lábán is megáll-e műként, nem pedig Louis Malle vagy Ingmar Bergman viszonylatában, azt Tarr Béla művészetét ismerve lehetségesnek tartom. De egyelőre még keresem a kapcsolódást.
Ezzel pedig a halála óta megtekintett jelentős filmjei végére értem. Valószínűleg visszatérek még hozzájuk: a Werckmeister harmóniákat szinte biztos, hogy hamarosan újra kell néznem, de a Sátántangó második megtekintését is fontolgatom. A Családi tűzfészek – úgy gondolom – erős üzenetet közvetít keletkezésének és környezetének idejéből, de kihagyható: még nincs jelen Tarr egyedi látásmódja, ugyanakkor dokumentarista drámaként megállja a helyét. A kissé alulértékelt Őszi almanachot másoknak is szívesen ajánlanám, A torinói ló letaglózó képei pedig a mesteri 1994-es és 2000-es címek fényében nem leptek meg – ám így is megdöbbentő élményt nyújtott: szinte végérvényesen beszippantott, és nagyon nehéz kikerülni belőle, ha egyáltalán lehetséges.
A Kárhozat pedig méltó utolsó választás volt ezen az utazáson: gazdagította és teljessé tette azt a következtetést, miszerint Tarr Béla a valaha volt egyik legfontosabb magyar filmrendező, akit igazán külföldön értettek meg. Nem feltétlen ezt a filmjét ajánlanám, ha egyetlen műben kellene bemutatnom őt, ám kétségtelenül fontos, hiszen a rendező stílusának tökéletesítése itt érte el az első igazi mérföldkövet…
